A hatalmas istennek szemébe ötlött, hogy a szigetet feltûnõen szép és intelligens emberek lakják, ám társadalmuk oly fiatal volt még, hogy nem volt vezetõjük. Még az otthonuknak sem adtak nevet. Poszeidón a legnagyobb szigeten tartott felfedezõútja során egy hegy lábához ért, mely a szárazföld közepébõl emelkedett ki. Felkapaszkodott az oldalán, átsétált a virágba borult erdõkön és fent, a csúcs közelében rátalált a legszebb nõ lakhelyére, akit valaha látott. Kleitonak hívták és tengerkék szemeinek csillogása arcának hamisítatlan szépségével elegyítve elég volt, hogy az istent rabul ejtse és vágyakozást gerjesszen benne a gyönyörû nõ iránt, aki viszonozta minden szenvedélyét és csodálatát. Szerelmük gyümölcseként tíz fiúgyermekkel ajándékozta meg Poszeidónt. Az elsõszülöttet Atlasznak keresztelték, apja pedig büszkeségében róla nevezte el szigetecsoportot és az azt körülölelõ óceánt. Így lett a hely neve Atlantisz, a környezõ vizeké pedig Atlanti-Óceán.
Ám Poszeidón féltékeny és gonosz isten volt, aki bizalmatlanul szemlélte az embereket, köztük Kleitot is, így elválasztotta õt a külvilágtól oly módon, hogy a hegytetõn fekvõ házát három hatalmas mocsárral vette körül. Mindegyik egy kilométer széles lehetett, köztük ugyanekkora földdarabokkal. Így Kleito hegyét vizek és szárazföldek koncentrikus körei vették körül.
Mikor az isten fiai férfivá értek, mindegyiküket királlyá koronázta, hogy Atlantisz egytized része fölött uralkodjanak. Poszeidón utasítása szerint Atlasz vezetésével egy tanácsba tömörültek, hogy bölcsen, népük hasznára cselekedjenek. Az atlantisziak pedig oly életerõsek voltak, és tehetségesek a mûvészetekben, tudományokban és szigeteik erõforrásait olyan jól hasznosították, hogy nemsokára a világ elsõ és legnagyszerûbb civilizációját tudhatták magukénak. Poszeidón engedélyével és vezetésével a tíz király pompás várost emelt a Kleito hegyét körülvevõ földkörökre. Az atlantiszi építészek vörös, fehér és fekete márványt használtak ámulatba ejtõ építményeikhez, amelyekben e három szín oly mûvészien keveredett, hogy minden ember a csodájára járt. Kleitonak a hegy tetején építettek egy óriási palotát, a tíz királyéhoz és Poszeidón templomához hasonlóan aranydíszektõl szikrázott a napsütésben. Poszeidón fõtemploma a világ nagy csodáinak egyike volt. Dísztornyának teteje olyan magasra nyúlt, hogy csúcsa a felhõkbe veszett. Rajta az isten fogathajtó szobra állt, melyet nimfák és delfinek fogtak közre.
E földsávokon épült város egyedülálló szépsége a vizeken átívelõ hatalmas hidakban rejlett, amelyeket még jobban kiemeltek a gyönyörû kertek és ligetek virágbaborult fái és szökõkútjai, melyekbõl mindig sugarakban tört elõ a víz. Hatalmas egyetemek, obszervatóriumok, könytvtárak, laboratóriumok és akadémiák hirdették, hogy Atlantisz az emberi mûvészetek és tudományok fellegvára.
Egész városrészek szakosodtak kereskedelemre és iparra, mivel az atlantisziak tudósaik és kutatóik találmányait elszállították más országokba is, megalapozva ezzel virágzó üzleti kapcsolataikat. Egy hatalmlas csatornát ástak a sziget közepétõl a tengerig, hogy a hajók be tudjanak vitorlázni egész a vízkörökig, amiket újabb csatornák kötöttek össze egymással.
Akik a városba látogattak, lelkesen írtak az ott lakó gyönyörû nõkrõl és jóképû férfiakról; a szabadságról, amit a királyok törvényei alatt élvezhettek; az ügyes kézmûvesekrõl, akik nemesfémeket használtak alapanyagnak; a friss tengeri szélrõl, ami elfújta a vasöntödék nehéz füstjeit; a nyüzsgõ piacokról, ahol az ott lakók árulták bõséges és színpompás termékeiket és végül, de nem utolsó sorban a fesztiválokról, amelyek atlantisziak éneklõ és táncoló tömegeit vonzották az utcára. A legnagyobbat ezek közül az ünnepek közül ötévente egyszer rendezték meg, mikor a tíz király összegyûlt Poszeidón templomában a tanácsülésre. Míg õk megvitatták a sziget ügyeit, a vidékrõl jött állattenyésztõk felvonultatták legszebb bikáikat és feldíszítették õket a templom kövezetén. Nagy tömegek gyûltek össze, hogy megcsodálják fényes szõrüket és elborzadjanak kardszerû, félholdra emlékeztetõ szarvaikon. Közben a nemesek és harcosok elõkészítették a bikaviadalt. Mikor az ülésezés véget ért, a bikákat szabadon eresztették a templomban és egy csoport vadász pusztakézzel kelt birokra az állatokkal. A cél az volt, hogy egy állatot csellel az oldalára döntsenek. A vadászoknak elõbb-utóbb mindig sikerült célt érniük és megragadni egyet, hogy aztán lebirkózzák, majd feláldozzák Poszeidón tiszteletére. A többi bikát visszavitték a farmokra és végül egy nagy, közös lakomával vetettek véget a napnak.
Atlantisz tudósai és technokratái nem õrizték féltékenyen a tudományukat, hanem ipari misszionáriusokként terjesztették az akkor ismert világ minden táján. Megtanították az egyiptomiakat és a majákat a piramisépítés fortélyaira, a görögöket arra, hogy hogyan faragjanak atlanti oszlopokat, amelyek ember formájában tartják az épületek tetejét. Amerre az atlantiszi hajók el tudtak jutni, ott elterjesztették kohászati, asztrológiai, gyógyászati és mágnesességen alapuló tudományukat és más ismereteiket. Tudtak írni, olvasni, értettek a matematikához, a mezõgazdasághoz, építészethez és az emberi civilizáció minden összetevõjéhez. Azt is beszélték, hogy az atlantisziak közel jártak ahhoz, hogy felfedezzék a Kozmosz mozgatóerõit, hogy ezeket igába hajtva végtelenné tegyék az emberi lehetõségek határát.
Évszázadokon keresztül Atlantisz volt a világ közepe. A nemzet békéjét és biztonságát hatalmas hadsereg és hadiflotta biztosította, amely olyan erõs volt, hogy semmilyen ellenfél nem mert volna szembeszállni vele és persze az atlantisziak élvezték hosszú, jólétben tellõ életüket. Ám körülbelül 1200 évszázaddal ezelõtt, a tíz király elkezdte megváltoztatni a külvilághoz való viszonyát. Ötévenkénti tanácskozásaik egyikén úgy határoztak, hogy többé már nem elég, hogy az embereik csak elterjesztik tudásukat a világ minden táján. Megegyezésük szerint attól fogva mindenki, aki részesül az õ technikájukból, váljon az õ birodalmuk részévé és ipari feljebbvalóik tisztelete jeléül fizessenek nekik adót.
Így az atlantisziak hajóra szálltak és elkezdték meghódítani a világot. Expedíciókat küldtek Közép- és Dél-Amerikába, ahol leigázták az inkákat, aztékokat és majákat, gazdag hadizsákmányt küldve vissza hazájukba. Egy másik flotta uralma alá hajtotta egész Észak-Afrikát és egyesült Egyiptomban, hogy innen támadjanak majd Görögországra, ahonnan tovább terjeszkednének Ázsia királyságai felé.
Idõszámításunk elõtt körülbelül 9500-ban, a nagy atlantiszi invázióra készülõ flotta behajózott Athén kikötöjébe, ahol óriási túlerejû görög had várt rájuk. Mikor a két sereg összecsapott, a nyílvesszõk zápora elsötétítette az eget, a harci mének patái úgy dübörögtek, mint mikor vihar rázza az Olümposzt, az atlantisziak bronz pajzsai szemkápráztatóan villództak és lándzsahegyeik a búzaföldek megannyi kalászára emlékeztettek. Ám az athéniak oly elkeseredetten harcoltak a hazájukért, hogy végül az atlantisziak megtört serege visszavonulásra kényszerülve menekült a hajók felé.
A flotta éppen vitorlát bontott, amikor az ég színe az alvadt véréhez hasonlóvá vált és fekete felhõk söpörtek át rajta olyan hátborzongató hang kíséretében, amilyet még soha, senki sem hallott azelõtt. A hullámok akkorára dagadtak, hogy az összes hajót elnyelték, miközben a szárazföldön földrengések hullámoztak végig és az óceán úgy rohant egyik parttól a másikig, mint mintha valaki egy hatalmas tálban vizet lötyögtetett volna.
Hosszú napokig úgy tûnt, hogy a Kozmosz darabokra esik. Az égbõl hatalmas mennyiségû víz zúdult a földre, a hegyek megremegtek és kettéhasadtak, az óceán pedig egy iszonyatos hullámtengerré változott. Mikor végre lecsillapodott a tenger, néhány viharvert hajó vánszorgott be a kikötõbe. Azt az üzenetet hozták, hogy Atlantisz eltûnt, az Altanti Óceán elnyelte a helyet, a rajta virágzó várossal és kultúrával együtt.
Azóta a történészek sokat vitatkoztak Atlantisz elsüllyedésének kiváltó okán. Némelyek azt mondják, hogy Poszeidónt annyira dühítette az athéni sereg gyõzelme, hogy teljes pusztulásra ítélte az embereit. Mások szerint egy atlantiszi tudós megtalálta a Kozmosz tiltott titkának kulcsát és véletlenül szabadoneresztve azt, az egész sziget pusztulását okozta.”
Idézet a Soha nem volt dolgok lexikonából ( Lexicon of Things that Never Were )
UTAZÁS ATLANTISZRA
Valóban létezett Atlantisz, vagy az elveszett paradicsomról szóló történet csak egy erkölcsi tanulságot rejtõ mese? A szigetrõl elõször a nagy görög filozófus, Platón beszélt, mikor arról akart példabeszédet tartani, hogy az ég hogyan bünteti meg azokat, akik hamis isteneket imádnak. Van azonban néhány jel, mely arra utal, hogy a történet igaz lehet – a szörnyû katasztrófa emlékét évszázadokon keresztül megõrizte a szájhagyomány. Legyen azonban akár mitológia, akár valóság, Atlantisz legendája egy olyan nagyszabású kutatást inspirált, amelytõl máig is visszhangzik a történelem.
3500 évvel ezelõtt vagyunk, a hosszú, lusta égei nyár már a végéhez közeledik. Éppen alkonyodik és az elhaló nap sugarai egy, apró, majdnem tökéletesen kör alakú szigetre vetülnek, amelyet izgalmasan széppé varázsol a violaszín tengerbõl kiemelkedõ vöröses vulkáni kráter a szárazföld közepén. Még az Égei-Tenger szigetei közt is egyedülálló különleges szépsége miatt. A fecskék kergetõzve, cikk-cakkban suhannak át az égen a lenyzgvó nap fakó fényében. Az olajfák ágai lágyan ringatóznak a könnyû, esti szellõben. A sziget kikötõje csendes és nyugodt. A napi nyüzsgésnek már vége. A halászok ezüstösen csillogó zsákmányukkal éppen otthonukba tartanak. A keskeny utcák lassan megtelnek emberekkel, nevetéssel és beszélgetéssel. A kis házak ajtajai elõtt pletykáló asszonyok ülnek és a körös-körül megbúvó apró mûhelyekbõl a fazekaskerekek surrogása szûrõdik ki. A gyümölcsöskertekbõl és szõlõföldekrõl az egésznapos munkát maguk mögött hagyva, férfiak sétálnak hazafelé. Az árnyékok megnyúlnak, ahogy az este közeleg. Ekkor egy különös, fullasztó melegség önti el a várost. A tenger lassan ólomszínûvé változik. A föld mélyébõl elfolytott morajlás tör elõ, elõször szakaszosan, késõbb pedig már folyamatosan. A szigetlakókat elfogja a pánik. Megérezték, hogy a nagy vulkán, melynek 1500 méteres csúcsa uralja életüket, kitörni készül és az isten, aki a tûzhányóban lakozó erõket tartja kordában, felébredt hosszú szendergésébõl. Amit nem tudhattak, miközben néhány hirtelenjében összekapkodott értékeikkel menekültek, az az volt, hogy szigetük és egész civilizációjuk végleges pusztulásra ítéltetett egy olyan jelenség által, amellyel kapcsolatban a vulkano- és szeizmológusok már évek óta gyûjtik a bizonyítékokat. Egy akkora vulkánkitörés által, amelyhez foghatót a világ azóta sem látott. Elõször folytogató, fekete füst lepte el a várost. Ezután izzó habkõesõ zúdult rájuk, amelyet hamu követett a vulkán közepébõl fellövellõ kitörések szünetében. A katasztrófa tetõpontján a tûzhányó szabályosam felrobbant a benne keletkezett roppant erejû nyomás hatására. Egy akkora durranással, amely a Földközi-Tenger egyik partjától a másikig hallatszott. Úgy tûnhetett, mintha eljött volna a világvége. A sziget nagy részét elöntötte a hamu, végül pedig a vulkán belsejében felhalmozódott magma kiürült, sokezer tonnányi kõzetet sodorva magával, minek eredményeképpen a hegy összeroskadt, egy meredek, 60 kilométer átmérõjû krátertavat hozva létre, ahogy lesüllyedése után a víz beleözönlött. Ám ezzel a szörnyûségek még nem értek véget. A földrengések óriási szökõárakat és árhullámokat indítottak el, amelyek a természet talán legborzalmasabb erõi. 200 méter magas hullámok semmihez sem hasonlítható erõvel csapkodták a közeli partokat. A kutatók ilyennek képzelik ma a 3500 évvel ezelõtt, a szigeten lejátszódó katasztrófát. Becsléseik szerint a robbanás ereje vetekedhetett 500-1000 atombomba pusztítóerejével. Ezt teljes sötétség követte, amelyet a sûrû hamuesõ okozott, még heteken keresztül az egész Égei-tengeren. Igazából a hamu még a sötétség után is hullott, melynek nagy részét vulkáni tufa formájában találjuk meg, 60 méternyi réteget képezve Atlantisz egykori romjai felett, amelyet ma a görögök Kallistének hívnak. A történészek ma már meg vannak gyõzõdve róla, hogy ami Kallistével történt, magyarázat lehet arra a rejtélyre, amely Platón óta (i.e. 427-347) zavarba ejtette az embereket.
Platón, a nyugati gondolkodás atyja, az egyetlen forrása Atlantisz legendájának. Az õ töredékes története egy szigetrõl, amelyet elnyelt a tenger, még a modern emberek tudatában is él. A filozófus Atlantisza egyfajta paradicsom volt, egy hatalmas sziget, amely nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve, hatalmas hegyvonulatokkal, dús legelõkkel, amelyeken mindenféle állat élt (még elefántok is), pazar kertekkel, ahol a gyümölcsök „fényesek, kívánatosak és egész évben szüretelhetõk”. A föld ásványkincsekben gazdag, különösen egyben, amelyet az ókoriak kiváltképp szerettek, ez a színjátszó orichalc volt, amely a vörös-, vagy sárgaréz egyfajta ötvözete lehetett. Atlantisz fõvárosa, amely a sziget közepén állt, azért is említésre méltó, mert összes épülete összhangban épült, a fehér, vörös és fekete kõzetek harmonikus kombinációjában. Még különlegesebb maga a város alaprajza volt. Öt zónára volt osztva, melynek mindegyike tökéletes koncentrikus köröket formázott. Rengeteg kikötõje pedig egy-egy csatorna kezdeti pontja volt, amelyek behálózták a szigetet. Platón elmondása alapján a kikötõk mindegyike „a világ minden tájáról érkezett hajóktól és kereskedõktõl zsúfolt, a levegõ pedig tele mindenféle nyelvek bábeli lármájával…éjjel-nappal”. A város közepén állt a nagy palota és a templom, amely talán szebb volt mindezeknél. „Külseje, a dísztornyokon kívül, mindenütt ezüsttel borított, a tornyok maguk pedig arannyal. A templom tetejének belseje elefántcsont borítású, itt-ott arany és ezüst orichalcal díszített, ugyanúgy, mint a falak, az oszlopok és a padló. Belülre aranyszobrokat állítottak, melyek között ott áll a tengerek uráé, a földrengetõjé, Poszeidóné is, fogatját hajtva, amelyet hat szárnyas ló húz. Akkora, hogy feje a templom mennyezetét súrolja. Körülötte legalább száz nereida delfinek hátán.” Mikor õ és testvérei (Zeusz és Hádész) felosztották egymás között a világot, Atlantisz Poszeidónhoz került. Õ lett hát a sziget hatalmas ura, amelyet a fiaival népesített be, egy erényes fajjal, amely isteni vérrel kevert. Atalntisz tíz királya hihetetlenül gazdag volt és nagy hatalommal, bölcsen uralkodtak népük és a kiterjedt kolónia felett, amelyet õk hoztak létre. Számtalan generáció élt békében a szigeten, olyan törvények védelme alatt, amiket maga Poszeidón hozott, akinek igazságossága világszerte csodálatnak örvendett. Ezeket a törvényeket „az elsõ királyok jegyezték le egy orialch oszlopon, amely Poszeidón templomában állt, ez pedig a sziget kellõs közepén.” Ám végül az atlantiszi társadalom is hanyatlásnak indult. Az emberek a gazdagság, a luxus és a lustaság hamis isteneit kezdték el imádni. Platón pedig, aki az emberi természet örök pesszimistája volt, így ír: „Mikor az emberekbõl kezdett kiveszni isteni mivoltuk, egyre elkörcstelenebbül éltek, míg végül az emberek kivonták magukat az isteni irányítás alól és emiatt – nem bírván irányítani sorsukat, szertelenül kezdtek viselkedni, lealacsonyítva magukat azok elõtt, akiknek volt szemük, hogy lássák: elvesztették legértékesebb ajándékukat. Ám azok, akiknek nem volt szemük, hogy lássák az igazi boldogság eltûnését, áldást osztottak magukra és tetszelegtek maguk elõtt, miközben tele voltak irigységgel és önteltséggel.” A korrupció ideje alatt volt, hogy az atlantisziak országokat igáztak le, szolgasorba döntve a Földközi-tenger egész partvidékét. Az egyetlen erõ, amely képes volt szembeszállni velük, Athén serege volt, a városé, amely Athéné - a bölcsesség, ipar és háború istennõjének védelme alatt állt. A hopliták nehézgyalogsága fényes gyõzelmet aratott, sikeresen elejét véve ezzel az atlantisziak további hódításainak. Ám e visszavonlás nem volt elég. Az istenek borzalmas büntetést eszeltek ki a hitehagyott népnek. És Platón innen folytatja: „Ezek után egyetlen szörnyûséges éjszaka leforgása alatt vad földrengések rázták meg és árvizek öntötték el a szigetet…Atlantiszt örökre magába temette a tenger.”
Fordította: Kálvin Krisztina
|
