|
Korábban csak magasan képzett tudósok által használt kifejezésekkel ismerkedünk meg, és próbáljuk meg lefordítani ezeket "érthetõ" nyelvre. Az egyre gyakoribbá váló híradásokat már az átlagember sem hagyhatja figyelmen kívül. A nyár óta -- különösen Nagy-Britanniában -- szinte hetente jelennek meg cikkek a génmanipuláció veszélyeirõl, kísérleti ültetvényeket "megszálló" aktivistákról, génmanipulált élõlényekbõl elõállított termékeket visszautasító áruházakról és éttermekrõl. Közben a másik oldalról azzal nyugtatgatnak bennünket, hogy a technológia biztonságosságát bizonygatják, az élettudományok fejlõdése által megnyitott új távlatokkal kecsegtetnek, sõt sokan a 21. századról egyenesen mint a "biológia évszázadáról" beszélnek. A tiltakozást pedig a tájékozatlanság és az újtól való indokolatlan félelem számlájára írják.
Vajon tényleg errõl van csak szó? Az érdekeltek szerint a modern biotechnológia mindössze az ember által évezredek óta gyakorolt tevékenységek új, fejlettebb változata, amely a sörfõzéstõl, sajtkészítéstõl és a hagyományos nemesítéstõl csak eljárásaiban és pontosságában különbözik. Mindezt az teszi lehetõvé, hogy ma már meghatározhatjuk: az élõ szervezet egy-egy tulajdonságáért mely gén a felelõs, valamint képesek vagyunk arra is, hogy ezt a szervezetbõl kiemelve egy másikba bevigyük a kívánt tulajdonság elérése céljából. Minden tiszta és jól meghatározott. Csak éppen a gének nem mûködnek egészen így.
Egy szervezet génjeinek összessége (a genom) nem véletlenszerûen adódik össze, hanem évezredek és -milliók evolúciós folyamatában kialakult, egységesen mûködõ rendszer, amelynek részei kölcsönösen együttmûködnek és hatnak egymásra. Ezekrõl a kölcsönhatásokról viszont nagyon keveset tudunk, és kétséges, hogy valaha képesek leszünk-e teljes feltárásukra. Egy élõlény több ezer vagy tízezer génje közötti lehetséges kölcsönhatási lehetõségek szédítõ mennyisége ítéli kudarcra az erre irányuló kísérleteket. Tudjuk, hogy egy gén gyakran nemcsak egy tulajdonságért felelõs, hanem egymással látszólag össze nem függõ jellemzõk befolyásolására képes (szakkifejezéssel: pleiotróp hatású), és ugyanígy egy-egy tulajdonság kialakításában számos gén részt vehet. Egy viszonylag korai génsebészeti kísérletben a kukorica piros színt meghatározó génjét ültették át a fehér petúniába: a növények azonban amellett, hogy piros virágokat hoztak, számos egyéb tulajdonságukban eltértek szüleiktõl: több levelet hajtottak, ellenállóbbak voltak a gombákkal szemben, és csökkent szaporodóképességgel rendelkeztek. Sajnos azonban nem minden beavatkozás jár ilyen látható mellékhatásokkal. A mai génsebészeti eljárások nem képesek meghatározni, hogy az idegen gén a genom mely pontjára épüljön be, ezért azt sem jósolhatjuk meg, hogy mely génekkel és milyen eredménnyel fog kölcsönhatásba lépni. A génsebészek csak annyit tehetnek, hogy a beépítendõ génszakaszt mikroinjektálással vagy más eljárással bejuttatják a sejtbe, aztán reménykednek, hogy az be is épül, és nem zavar meg semmilyen alapvetõ mûködést (vagy ha igen, újra próbálkoznak a bevitellel). A fejlettebb élõlények genetikai állományának túlnyomó része amolyan "ballaszt", amely jelen ismereteink szerint nem tölt be semmilyen funkciót. De mi történik, ha ezekbe a szakaszokba épül be az idegen gén? Erre ma nem tudunk válaszolni.
Emellett a gének változnak és mozoghatnak is. A génmanipuláció végletesen felgyorsítja az evolúció sebességét, kiküszöbölve az azt kordában tartó ellenõrzõ mechanizmusokat. A fajok közötti géncserét természetes gátak akadályozzák, az idegen gének beviteléhez ezért többnyire baktériumokból származó genetikai elemeket: vektorokat használnak, amelyek képesek a génállományba való beépülésre és kilépésre. A beépülés stabilitásáról azonban kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a mikroorganizmusok világában már jó ideje ismert horizontális géntranszfer -- azaz egyik egyedbõl a másikba való közvetlen, nem az utódokon keresztüli génátadás -- a magasabb rendû élõlények körében is elõfordul. A baktériumokból vett vektorok pedig valószínûleg növelni fogják ennek gyakoriságát. A beültetett gének -- és a kilépés során "magukkal rántott" további elemek -- pedig a mindenütt jelenlévõ mikroorganizmusokon keresztül ellenõrizhetetlenül elterjedhetnek a környezetben. Új génkombinációk keletkezhetnek, újfajta vírusokat, baktériumokat alkotva, amelyek új, akár mérgezõ fehérjéket is termelhetnek. A környezet változása is befolyásolhatja a gén kifejezõdését és stabilitását: így egy bevizsgált és biztonságosnak ítélt génmanipulált élõlény más körülmények között váratlanul és megjósolhatatlanul viselkedhet.
Ismeretlen kockázatok
A génmanipulált élõlények mezõgazdasági hasznosításával és fogyasztásával így fennáll az új kórokozók létrejöttének és a természetes biogeokémiai ciklusok megzavarásának veszélye. Az esetleg csak hosszabb távon, évtizedek múlva jelentkezõ következményekrõl ma semmit nem tudunk mondani, de létrejöttük idején már lehet, hogy késõ lesz: a génmanipulációban használatos gének szétterjednek a környezetben, visszavonásukra, semlegesítésükre nemigen lesz lehetõség. Iparosodott világunk lakói most is számos idegen anyagnak és környezeti hatásnak vannak kitéve, a levegõ- és vízszennyezéstõl kezdve, a radioaktív sugárzáson keresztül az élelmiszer-adalékanyagokig. Immunrendszerünk egyre kevésbé képes megküzdeni mindezzel -- erre utal az allergiák fokozott terjedése. Ezek között is egyre több az élelmiszer-allergia: ki a tejre, ki a lisztre, ki egyes zöldségfélékre vagy húsokra érzékeny. A génmanipulált élõlényekben gyakran olyan gének jelennek meg és termeltetnek fehérjéket, amelyek soha nem szerepeltek táplálékunkban. Hogyan fog erre reagálni a szervezetünk? És hogyan vizsgálhatjuk meg a várható hatásokat? Az olajtartalom megváltoztatása érdekében brazildió-génnel módosított szójáról már kiderült: a dióra érzékenyek a manipulált szójára is allergiásak lettek. Ez esetben azonban tudni lehetett, kiknél okoz allergiát a brazildió, de hogyan állapítsuk ezt meg a fent említett, emésztõrendszerünk számára ismeretlen fehérjékrõl?
A génkicserélõdést elõsegítõ vektorok mellett a génmanipulációs eljárásokban jellemzõen használnak antibiotikum-rezisztencia markergéneket is. Ezek funkciója nem más, mint a génbeültetés sikerességének jelzése: ha a sejttenyészetet a megfelelõ antibiotikummal kezelik, azok a sejtek, amelyek felvették a beépítendõ gént -- és vele együtt a rezisztenciagént is -- túlélik a kezelést, a többi nem. A beültetés végeztével ezek feleslegessé válnak, elméletileg eltávolíthatók lennének, de a gyakorlatban ez sokszor nem történik meg. A környezetben lezajló génátadás során pedig ezek más baktériumokba -- akár betegségokozókba -- is átjuthatnak. Az antibiotikumok hatásosságának csökkenése (a kórokozók ellenállóvá válása miatt) már ma is világméretû probléma: kell ezt még fokozni?
A "DNS szép új világa" tehát sok tekintetben elég sötét képet fest, amit az érdekeltek általában "spekulációként" intéznek el, figyelmen kívül hagyva a kísérleti bizonyítékok és terepi tapasztalatok növekvõ mennyiségét. A biológiai forradalom eufóriájában ritkán beszélnek a sikertelen kísérletekrõl, nemkívánatos eredményekrõl, pedig éppen ezek segíthetnének hozzá a jobb megértéshez. Annál többet hallhatunk a mezõgazdaságban és az élelmiszer-termelésben várható forradalomról. De mit kínál mindez a fogyasztónak? Ízletesebb, egészségesebb vagy olcsóbb lesz-e a génmanipulált krumpli, paradicsom vagy eper a "hagyományosnál"? Az egyik legújabb ígéret a "funkcionális élelmiszer" (vagy másképp: nutriceuticals): bizonyos vitaminokat, gyógyszereket, vagy vakcinákat termelõ génmanipulált növények. Elsõ hallásra nagyszerû elképzelésnek tûnik, hogy például repceolaj fogyasztásávalegy füst alatt A-vitamin-szükségletünket is kielégíthetjük. De ez az eljárás is ugyanazt az egysíkú, leegyszerûsítõ szemléletet tükrözi, amit a géntechnológia egésze: a természet erõinek kihasználása helyett megpróbál föléjük kerekedni, az összefüggések figyelmen kívül hagyásával, a kölcsönös egymásrautaltság és összhang szétrombolásával.
A funkcionális élelmiszer egyelõre a jövõ zenéje. A mezõgazdasági géntechnológia legelterjedtebb mai irányzata a gyomirtó szerekkel, illetve kártevõkkel szemben ellenálló haszonnövények létrehozása. A vegyiparon alapuló gazdálkodás hitelének, népszerûségének csökkenésével a géntechnológiát próbálják "tiszta" alternatívaként helyére állítani. De valójában a nem szelektív (tehát mindent elpusztító) gyomirtó szerekkel szemben specifikusan ellenálló fajták létrehozása nem más, mint újabb fogás a vegyszer eladhatóságának fenntartása érdekében. A glifozát tartalmú Rounduppal szemben ellenálló "Roundup Ready" nevet viselõ növények sorát -- ilyen szója, gyapot és burgonya is létezikmár -- használó gazdálkodó szerzõdésben kötelezi magát arra, hogy földjein kizárólag Rounduppal permetez. Talán mondani sem kell, hogy a vegyszer és a növény ugyanazon vállalat terméke: a géntechnológiára átnyergelt vegyipari óriás, a Monsanto állítja elõ mindkettõt. A gyomirtóval szemben ellenálló haszonnövény lehetõvé teszi, hogy a gazdálkodó a növények kicsírázása után is szükség szerint alkalmazza a Roundupot. A fokozott vegyszerhasználat -- környezeti kárai mellett -- a termésben maradó szermaradványok révén újabb egészségügyi veszélyt jelent.
Minden eladó
A génmanipuláción alapuló mezõgazdaság egyben a fenntartható, valóban tiszta alternatívákat is veszélybe sodorja. A szerves (bio)gazdálkodás amerikai kritériumrendszerének tavalyi megalkotásakor csak az össztársadalmi felzúdulás akadályozta meg a génmanipulált haszonnövények és állatok organikussá minõsítését. A génmanipulált fajtákat a nagyüzemi, monokultúrás gazdálkodáshoz fejlesztették ki, ami önmagában véve ellentmondásban áll a fenntartható gazdálkodással. A géntechnológiai kutatások óriási pénzeket mozgatnak meg, közvetetten forrásokat vonva el a biotermelés hatékonyságának növelésére irányuló erõfeszítésektõl. A génmanipulált fajták térnyerésével és uralkodóvá válásával csökken a genetikai változatosság, szûkül az a bázis, amelyre a szelekció, a nemesítés (és végsõ soron maga a géntechnológiai fejlesztés) építhet. A hagyományos fajták eltûnése, termelésbõl való kivonása riasztó gyorsasággal zajlik napjainkban, megõrzésükhöz a génbankok nem elegendõek. Ezek nélkül pedig honnan nyernek majd utódaink genetikai anyagot a keresztezésekhez, a gyenge tulajdonságok kiküszöböléséhez? Saját magunk elõl vágjuk el a környezettel harmóniában álló és egészséges élelmiszertermeléshez vezetõ utat.
A géntechnológiábaölt dollármilliárdok miatt az érdekelt cégek mindent elkövetnek a gyors megtérülés érdekében. Ezért a géntechnológiát egy új, ellentmondásos jelenség kíséri: az élet szabadalmaztatása. Elsõként (természetesen) az amerikai szabadalmi jog engedélyezte sejtvonalak, gének, vagy akár egész fajták, fajok birtoklását szabadalom révén, de idén -- tízéves harc után -- az Európa Parlament is beadta a derekát, és megszavazta az élet szabadalmaztatását lehetõvé tévõ direktívát. Ez a szemlélet emberi találmányként kezeli a természet által létrehozott életformák felfedezését vagy izolálását, tárggyá alacsonyít növényeket, állatokat és embereket (!), nem látva bennük mást, mint gazdaságilag kiaknázható genetikai információt. A fentiek ismeretében ez talán nem meglepõ: a géntechnológia mechanisztikus, redukcionista gondolkodásmódja nem ismer mást, érzéketlen a szélesebb összefüggésekkel, az etikai-morális szempontokkal szemben. A trópusi országokban hagyományosan évszázadok óta alkalmazott gyógynövények, ritka jellemzõkkel rendelkezõ emberek szervei mind-mind a "biokalózok" kielégíthetetlen étvágyát táplálják.
Ha valaki megpróbálja ezt a szabadalmaztatók szemére vetni, azzal érvelnek, hogy az életformák felett gyakorolt tulajdonjog -- és így a gazdasági érdekeltség -- serkenti a tudományos kutatást és a gyakorlati felhasználást. "No patents, no cure" -- szabadalom nélkül nincs gyógyítás -- mondták az európai direktíva parlamenti tárgyalásának idején. Hol van már az önzetlen tudományos érdeklõdés, az együttes megismerés világa? Egyetemi tanszékek és kutatóintézetek ma már részesedést kapnak a jogdíjakból, amelyeket kutatótársaik vagy a kórházak fizetnek a szabadalmaztatott génekért, eljárásokért vagy terápiákért. A kutatás csak azokon a területeken kap lendületet, amelyek közvetlenül alkalmazhatóak és anyagi hasznot hajtanak, s mellettük a többi csak vegetálhat, amivel megint éppen a jövõbeli fejlesztések alapjai sérülnek.
Pedig az egészségügy a géntechnológia egyik fontos ága: legalábbis gyakran ezzel fogják ki a szelet az aggódók vitorlájából. A géntechnológia ellenzõinek többsége bírálatát ezért le is szûkíti a mezõgazdasági és élelmiszeripari alkalmazásra: a gyógyászati felhasználás kérdésében való állásfoglalásra kevesen vállalkoznak. Ami természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy az utóbbi sokkal kezdetlegesebb állapotban van: míg a génmanipulált növények már kint virítanak a szántóföldön és megtalálták az utat táplálékunkba, addig a sokat emlegetett génterápia a gyakorlatban kevés eredménnyel dicsekedhet. Néhány javaslat azonban máris visszatetszést keltett. Ezek egyike a xenotranszplantáció kérdése: azaz olyan génmanipulált állatok létrehozása, amelyek emberbe való átültetésre alkalmas szervekkel -- májjal, vesével, szívvel -- rendelkeznek. Egy szervátültetésre váró beteg szorult helyzetében bizonyára örömmel mondana igent a lehetõségre, de felmerül a kérdés: hol húzható meg a határ ember és állat között? Egy disznóból származó szívvel élõ ember hogyan fog önmagára tekinteni? Másrészt jogunk van-e újabb szenvedést okozni a "szervgyár" állatoknak fajunk jóléte érdekében?
Az "elvont" morális problémák mellett azonban a xenotranszplantáció gyakorlati problémákat is rejthet: a szervekkel együtt elkerülhetetlenül bejutó vírusok hogyan fognak viselkedni megváltozott környezetükben, az emberi szervezetben? Egy disznóra specifikus kórokozó hat-e majd emberi gazdájára, és ha igen, hogyan? Számos megválaszolandó kérdés merül tehát fel, mielõtt lelkesen bólinthatnánk a xenotranszplantációra.
Az emberi génállományról alkotott ismereteink eddigi gyakorlati felhasználása sem túl szívderítõ: némely országban már jogi úton kellett betiltani azt, hogy munkáltatók, biztosítók genetikai vizsgálatok eredményétõl tegyék függõvé a hozzájuk fordulók alkalmazását, illetve a biztosítását. Noha a gének jelezhetik a hajlamot egy-egy betegségre vagy tulajdonságra, ezek megjelenése nem kizárólag -- és nem is elsõsorban -- a genetikai örökségtõl függ, hanem az illetõ körülményeitõl, életútjától, helyzetétõl. A biokémiai és genetikai eredmények feletti lelkesedés és az ezzel kapcsolatos várakozások, úgy tûnik, feledtetik a környezeti hatások fontosságát. Kutatócsoportok százai vadásznak egy-egy tulajdonság meghatározó génjére, sokszor olyan bonyolult vonások tekintetében is, amilyen az intelligencia, a homoszexualitás, a bûnözési hajlam; amelyek nyilvánvalóan számos tényezõbõl tevõdnek össze, és nem vezethetõk vissza egy gén mûködésére. Mégis ez a szemlélet jellemzi a géntechnológia mûvelõit (tisztelet a kivételnek): az élõ teremtmény nem más, mint mechanisztikusan összekapcsolt vegyületek gépezete, és mint ilyenbe, jogunk és lehetõségünk van belenyúlni, változtatni, módosítani kívánságunk és tetszésünk szerint, következmények nélkül. Az eredmény egy statikus, szélsõségesen redukcionista világkép, amely nem tud és nem is akar megbirkózni az élõ rendszerekben mûködõ összefüggések, visszacsatolások és kölcsönös befolyások felfogásával. Alapvetõen képtelen az alázatra, és a természettel való együttmûködés helyett még mindig annak legyõzésére tör. Megtanulhattuk volna már, hogy ez nem megy.
Móra Veronika |
