Különbözõ népek mítoszai és legendái arról mesélnek, hogy az emberek mindig benépesítették a körülöttük lévõ világot titokzatos természetfölötti lényekkel. Így született meg a „párhuzamos világ” fogalma, amely a látható világgal együtt létezik.
Feltételezésük szerint ebben a természetfölötti párhuzamos világban az idõ szokatlan módon változott – egyszer felgyorsult, máskor lelassult. Ezen világ lényei pillanatok alatt képesek voltak világunkban megjelenni, majd eltûnni. Különbözõ rituálék segítségével azonban kapcsolatot lehetett teremteni ezzel a világgal.
Az egyik legelterjedtebb ilyen rituálé, amely segítségével a „párhuzamos” világgal kapcsolatba kerültek, a rosszindulatú szellemek elûzése volt. Ez fáklyás felvonulással, botok hadonászásával, hangos kiáltásokkal és dobolással egybekötött rituálé volt. Általában különbözõ helyi eseményekhez idõzítették a rituálé idejét. Közép-Európában például a boszorkányok elûzésének a legkedvezõbb ideje a volpurgi éjszaka volt – május elseje éjjelén. Olaszország néhány részén ugyanez a rítus március elején volt szokásos (valószínûleg ez motiválta Rosa Luxemburgot március 8-át Nemzetközi Nõnappá nyilvánítani).
Õseink szerint a párhuzamos világban nem csak különbözõ természetfeletti lények voltak, de ide vándoroltak az elhunytak lelkei is, sõt néha képesek voltak élõ emberek lelkei is bejutni ebbe a világba. Az ide kerülõ lelkek képesek voltak kommunikálni, és hatást gyakorolni egymásra, attól függetlenül honnét vagy milyen célból érkeztek ide.
Tûzbe kerülve a lélek meghalt s ez jellemzõ volt a „párhuzamos világ” minden lényére.
A ráolvasás és a rituálék része, amelyek a „párhuzamos világ” felé irányultak, szerves részei a mágikus szertartásoknak. (az etnológia a mágiát úgy jellemzi, mint „a külsõ erõk manipulációja technikai eszközökkel vagy viselkedésmóddal”, hogy hatást gyakorolhasson más emberekre).
Természetesen a tudomány fejlõdésével megváltozott a párhuzamos világról alkotott kép. Úgy látszik, hogy pontosan a mágia az a „nyílás” amin keresztül a modern fizikai koncepciók áthatolnak ebbe a természetfölötti világba. Az egyik legismertebb etnográfus D. Frezer, aki rendszerezte a mágikus szertartásokat, úgy gondoltak, hogy ezek a szertarások a körülöttünk lévõ tér tulajdonságain alapulnak. Az „Aranyág” c. munkájában írta ezzel kapcsoltban azt a feltételezését, hogy a „dolgok távolról is hatnak egymásra, s az impulzusok egy láthatatlan éteren keresztül adódnak át.
Ez az éter nem sokkal különbözik attól, aminek létezését a modern tudomány is feltételezi hasonló okokból. Ezek a sorok századunk elején íródtak. Azóta a tudósok véleménye az éterrõl sokat változott, ettõl függetlenül, ezeknek a soroknak nagyobb jelentõsége van most, mint századunk elején, mikor íródtak.
Ginzburg akadémikus „A fizikáról és asztrofizikáról” c. könyvében a következõket írja az éterrõl alkotott nézetek változásáról század elejétõl napjainkig: „Gyakran hangoztatják, hogy a relativitáselmélet „megszûntette” az étert. Ezt csak olyan értelmezésben fogadhatjuk el, hogy elutasították a tér valamilyen közeggel való feltöltésérõl alkotott képet, ami hasonló, mint a „mechanikus” közeg (folyadék, kemény test). De kétségtelen, hogy a relativitáselmélet megszületésétõl a kvantumelmélet kifejlõdéséig a vákuum jelentése egyenlõ volt az üresség fogalmával, amelyben „semmi nincs, és semmi nem történik”.”
Az általános relativitáselméletben változott a helyzet, mert ha hiányoznak is valamilyen részecskék vagy mezõk (pld. elektromágneses mezõ), a vákuum jellemezhetõ a gravitációs mezõvel. Ez a mezõ (az elektromágnesessel ellentétben) állandóan jelen van, s kijelenthetjük, hogy az éter helyébe lépett…… Még gazdagabb tulajdonsággal ruházta fel a vákuumot a kvantumelmélet.
Arról van szó, hogy a kvantumelmélet szempontjából még a fotonok hiányában (s következésképpen, mikor az elektromágneses tér energiája nullával egyenlõ) a vákuumban az elektromágneses tér nullás rezgése van jelen, ami a mechanikus oszcillátor nullás rezgésével analóg. A mezõk modern kvantumelméletében a vákuum még több tulajdonsággal gazdagodott. Többek között fázisátmenetek figyelhetõk meg. A legújabb kísérletek azt mutatják, hogy a vákuumban történõ fázisátmenetek nagyon hasonlóak a 3He-B szuperfolyékony folyadékban történõ fázisátmenetekhez.
Még mielõtt megszületett volna a fizikai vákuumban történõ fázisátmenetekrõl szóló munka sok kutató úgy képzelte el a vákuum modelljét, mint elektromosan különbözõ töltésû részecskepárok szuperfolyékony állapotát. Ilyen modell írta le a vákuum dielektrikus tulajdonságát, amelyben elektromosan töltött elementáris részecskék születnek (elektron és pozitron, proton és antiproton).
Munkánkban „A szuperfolyékony fizikai vákuum modellje”-ben bemutattuk, hogy a vákuum, amely elektromosan különbözõ töltésû részecskepárokból áll (N és L részecskéknek neveztük el õket) fényhordozó közeg lehet. Elneveztük ezt a közeget szuperfolyékony fizikai vákuumnak.
Az egyik legalapvetõbb tulajdonsága a szuperfolyékony folyadékoknak az, hogy a bennük létrejövõ mozgásokat hosszú ideig képesek megõrizni.
Vélhetõen az ember is, akinek szervezetében bonyolult fizikai és kémiai folyamatok játszódnak le, képes létrehozni a szuperfolyékony fizikai vákuumban hosszan megmaradó mozgásformákat, képletesen szólva, létrehozza a vákuumban saját „nyomait”. Ilyen „nyomok” hosszú ideig megmaradnak a szuperfolyékony vákuumban, még akkor is, ha az illetõ elhagyja az adott teret. Valószínûleg halála után is.
A mi modellünkben a szuperfolyékony fizikai vákuum fényhordozó tulajdonságokkal rendelkezik, ezért ahol stuktúraváltozások jönnek létre „a lenyomatoknál” ez a fény szórásához kell, hogy vezessen. Megfelelõ körülményeknél ezek láthatóvá válhatnak.
Ilyen módon a fény tulajdonságait figyelembe véve a szuperfolyékony fizikai vákuumban a „párhuzamos” világ létezése, amely természetfölötti lényekkel van benépesítve, már egyáltalán nem tûnik olyan hihetetlennek és vadnak.
Megemlítjük, hogy a szuperfolyékony tulajdonságok kritikusan reagálnak a hõmérsékletváltozásra. Magas hõfokon ezek a tulajdonságok megszûnnek. Nem tudjuk, mi játszódik le a vákuumban a hõmérséklet változásakor, ezért nem tudjuk a szuperfolyékony közeg ezen tulajdonságával megmagyarázni a tûz megsemmisítõ erejét a „párhuzamos” világban lévõ objektumokra, de ez az analógia mindenképpen gondolkodóba ejtõ.
A szuperfolyékony folyadékok tulajdonságának megfigyelése egyik legfontosabb ága a modern kisérleti fizikának, s reméljük, hogy a további felfedezések ezen a területen még közelebb hozzák egymáshoz a két fogalmat; „természetfölötti párhuzamos világ” és „szuperfolyékony fizikai vákuum”.
L. B. Boldireva, N. B. Szotina
fordította: Kun János |
