 Hogy eloszlassák Loch Ness titokzatosságát, skót búvárok merülnek le az Urquhart-öböl hideg, zavaros vizébe, ami mostanában a tó nevezetes szörnyének mítikus létét igazolni, vagy eloszlatni igyekvõ tudományos munkálatok központja. Bár a Felföld mondái szerint szörnycsontok nyugszanak a háttérben látható Urquhart kastély alatti vizekben, õk is olyan tûnékenyek, mint maga a lény.
Egy nyári kora délután, 43 évvel azután, hogy Mrs. Spicer meglátott valamit, és megijesztve férjét, George-ot is, felsikított, kinéztem a Loch Ness-i tó vizére, és ott, elõttem...
De elõször hadd írjam le, milyen körülmények vezettek Észak-Skócia melankolikus Felföldjére.
1400 éve - mióta a történet szerint Szt. Kolumba a mélybe parancsolta a ,,félelmes rémet” arra kényszerítve, hogy meghátráljon és jól viselje magát - most, nemrégiben végezték el a legalaposabb és legtudományosabb vizsgálatokat Loch Ness legendáján. Az elmúlt nyár különösen zsúfolt szezon volt. Tudósok dolgoztak Invernesstõl Drumnadrochitig, és délre egészen Fort Augustusig, hogy találjanak valami nagyot és élõt a Brit Szigetek legnagyobb édesvizû tavában.
Sokkal többrõl volt szó, mint éber várakozásról. Különleges érzékenységû kamerarendszert állítottak fel a felszín alatt. Olyan csipogóhangot játszottak le, amit a legfélénkebb életformák elõcsalogatására fejlesztettek ki. Szonárral figyelték a mélységet. Matematikára, fizikára és elektronikus bûvészkedésre építettek.
És mire a nyár véget ért, és õk visszatértek egyetemeikre és laboratóriumaikba, a legendát, ha valósággal nem is, de valamiféle figyelemreméltósággal ruházták fel.
Ott voltam, és figyelemmel követtem a keresést, és el kell ismernem, reménykedtem egy szokatlan állat megpillantásában. Nem mintha hittem volna egy ilyen lény létezésében... de nem is tagadtam. Ahogy ott álltam azok mellett a mesebeli hullámok mellett, a gondolataim inkább egy lanyha kétkedés vonalán inogtak.
Voltak ott más megfigyelõk is: Cameronék és Campbellék, MacKenzie-ék és MacDonaldsék, MacValakiék és MacMásvalakiék - ennek a kedves tájnak a kedves népe, akik a Felföldön születtek, és a Felföldön lettek emberré. Hát, volt közöttük néhány, aki nem lepõdött volna meg, ha felbukkan valami. Mert õk azt mondják, látták az állatot.
Alex Campbell: ,,1934. május közepén történt. A víz felé néztem, és Istenem, ott volt 600-750 lábra az a szörnyû kiemelkedés. Aztán megjelent az óriási nyaka, legalább hat lábbal a víz fölött, egy kis fejjel, ami idegesen forgott. A feje épp lebukott. Azt mondtam, Ez fantasztikus!, aztán így csináltam [pislog], hogy biztos legyek benne, nem képzelõdöm. De ott volt, ott bizony. Amint egy halászhajó orra megjelent, a lény meglátta, és placcs, atya ég, micsoda lebukás!"
Ez volt az elsõ élménye. Még 17-szer látta. Tudni kell, hogy Alex Campbell nem hajlamos a túlzásra. Halkszavú, visszafogott modorú, 75 évesen is abban a házban él, ahol született, egy virágokkal övezett villában az Oich folyónál. Sok éven át volt a terület vízügyi megbízottja, felelõsségei közé tartozott a Loch Nessbe érkezõ lazacok megóvása. Egy invernessi újságnak is évekig volt a Fort Augustus-i tudósítója.
"Egyszer csörgött a telefon,” - mondja, ahogy meggyújtja a második cigerettát a napi négybõl, amit elszív, - és a két hölgy egyike volt az, akik a folyó túloldalán álló nagy házban éltek. Ahogy mi mondjuk, a vagyonosabb osztályba tartoztak. Keresve se találna kedvesebb asszonyokat. Nem voltak fiatalok, de még élénkek voltak és éberek. Amelyikük telefonált, azt mondta, ,,Alex, Alex, láttuk õt, fentrõl a hálószoba ablakából.” Megkértem, hogy mondja el, mit láttak a hálószoba ablakából - csodálatosan rálátni onnan a tóra -, és azt mondta, egy nagy dudor volt a vízen. Aztán másodperceken belül egy másik, kisebb dudor is megjelent vagy 300 lábbal az elõbbi mögött. És aztán, azt mondja, atya ég, egy harmadik, még kisebb dudor is elõbukkant. Megbeszéltük, hogy ez biztos egy család volt, a hatalmas a papa, a közepes a mama, és a picike hátul, a kisbaba.”
Hosszú nyak, kis fej, dudorok - a leírás mint egy litánia kíséri végig a több mint 3000 beszámoló 1930 óta összegyûjtött katalógusát. Hossza? 20 láb körül. Sötét szín. Gyors mozgás. Sokan azt mondták, egy felfordított csónakra hasonlít.
Azt mondják, vízen kívül is látták az állatot. Talán a "rémisztõ" lenne jó szó, hogy leírjuk, milyen így, és bizony ez az a szó, amit George Spicer használt, miután feleségével találkoztak valamivel 1933-ban a tóparti úton a Dores és Foyer nevu falvak között. Azt mondták, úgy nézett ki, mint egy óriási csiga, és sietve vonszolta magát a parton a víz felé. Egy késõbbi változat szerint vitt valamit a szájában - talán egy bárányt.
A következõ évben, 1934-ben a legenda alapot nyert. Abban az évben egy londoni sebész, R. Kenneth Wilson a tóra irányozta fényképezõgépét és elkészítette a képet, ami máig a rejtély lógójaként ismert. Volt rajta egy... micsoda? Egy árnyék, egy madár, a napfény megtévesztõ játéka a fodrozódó vízfelszínen? Talán ezek egyike. De mégis, leginkább... igen, egy hosszú nyakra és egy kis fejre hasonlított.
A felföldi nap fénye szinte éjfélig marad. A késõesti órákban megragadó a mérföld széles tavat két oldalról ölelõ zöld dombok szépsége. Itt az ideje, hogy átkeljünk a mezõkön, fel a fennsíkra, hogy a sóhajtó földek leheletében sétálhassunk. Így is tettem, és lenézve Loch Nesst láttam az elillanó fény csillámló forgácsaival behintve.
"Nessie-t keresi?" Egy alacsony, szikár ember szólított meg az útról letérve, és nyomában koros shetlandi pásztorkutyájával felém sétált. Válaszomban megjegyzést tettem a tó csodálatos látképére. "Biztos, ha maga mondja", válaszolt, "de én olyan messzire nem látok el."
Nessie. Sok felföldi egy árnyalatnyi törõdéssel mondja ki a nevet, mert bármi éljen is a tóban, ha él egyáltalán valami, úgy gondolnak rá, hogy félénk, hogy csúnya, de kedves, mint egy uszonyos Quasimodo. És hogy okos. Kétségtelenül elég okos, hogy ne dõljön be az ósdi ballonos-szalonnás trükknek.
Ezzel is próbálkoztak ugyanis. Múlt nyáron egy nap kora reggel megjelent egy hõlégballon a tó fölött, és egy szalonnadarabokkal felcsalizott kötelet húzott maga után. Kapás híján a szalonnát nemsokára visszahúzták, de a Loch Ness-i bolondságok krónikájába azért bekerült a kísérlet, úgy, mint az az ember, aki egy ijesztõ, tárcsákkal teli ládával érkezett a helyszínre. A szerkezetnek láthatólag Nessie-t kellett volna felidegesítenie xylofónszeru hangjával, hogy dühösen a felszínre rohanjon. Sokat is tárcsáztak, de eredménye nem lett.
Eközben a tudósok folytatták munkájukat. Köztük volt Dr. Robert D. Ballard a Woods Hole-i Oceánkutató Intézettõl. A National Geographic operatõreivel és búvárjaival együttmûködve felfedezte, hogy a tó feneke a korábban általános vélekedéssel ellentétben nem V alakú, hanem inkább U. Ballard azt az elképzelést is megingatta, hogy a fenéken vastag iszapréteg lenne.
"Felejtsük most el, hogy lementünk oda, megkapartuk a talajt, és azt tapasztaltuk, hogy a fenék kemény és nincs iszap", mondja. "Mondjuk, hogy nem kapartuk meg egyáltalán, és csak a visszhang-nyomokat láttuk, és azért mondjuk, hogy U alakú. Így lehetne azt mondani, hogy azért ez V alakú, csak fel van töltve iszappal. Hát gondoljunk bele, mennyi iszap kéne ehhez, és beláthatjuk, mekkora képtelenség."
A Loch Ness-i tó helyenként 900 láb mély, és része a Skóciát kettészelõ Great Glen hasadéknak. "A Loch Ness-i terület egy fõ geológiai törésvonal," mondja Ballard. "Tulajdonképpen most Észak-Amerikában vagyunk. ...Nem is, melyik oldalán is vagyunk most a tónak? A délkeletin, úgyhogy most Európában vagyunk. Ha csónakba szállunk és átevezünk ezen az egy mérföldnyi vízen, Észak-Amerikában fogunk partot érni, vagy legalábbis Észak-Amerika egy hátrahagyott darabján, ami itt maradt, amikor a kontinensek szétváltak és a mai Atlanti-Óceán kialakult."
Ez után még elmagyarázta, hogy tíz, talán tizenkétezer éve egy gleccser vonult át a tavon, és akkor nem volt, nem lehetett ott semmiféle nagytestû állat. "Ez kell, hogy jelentsen valamit", mondta.
Azt hiszem, arra utalhatott, hogy azoknak, akik szerint a pleisosaurus életben maradt, és jól van a tóban, kemény tudományos tényekkel kell szembenézniük. A pleisosaurus egy levegõt lélegzõ tengeri dinoszaurusz 200 millió évvel ezelõttrõl. Úgy vélik, 65 millió éve tûnt el. Mégis sokan, ha nem a legtöbben a szemtanúk közül azt mondják, az állat szakasztott pleisosaurus.
Tegyük fel, hogy egy - vagy... inkább kettõ - lufiszerû szörnyeteg túlélte, amikor legördült a kihalás fekete függönye. (A coelacanth-ot, egy primitív halat is 70 millió éve kihaltnak tekintettek, míg Afrika keleti partjainál rá nem találtak.) De a gleccser, ami átkúszott a tavon, biztosan véget vetett bármilyen csodálatos túlélésnek. Ahogy Dr. Ballard mondta huncut mosollyal, "tudja, a legtöbb állat nem él meg túl jól a jégben."
Látogatók és városbeliek gyakran gyûltek össze múlt nyáron a Drumnadrochit Hotel bárjában, ahol a nyájas Fiona csapolta a sört. A terem túlsó végében Ronnie Bremner, a tulajdonos kínálta a pisztrángot és a sherrys piskótát, és skótszoknyában üdvözölte azokat, akik a vacsorára hívó gong szavára érkeztek. Hátul, ahol a normális esetben a lovakat szokták elszállásolni, most technikusok dolgoztak késõ estig a keresõ felszerelések összeállításán.
A Nation Geographic kamerarendszerét 30 láb mélyen rögzítették (774. oldal). Hetekig tartott mindent beállítani. Egyszer, amikor a komplikációk már kezdték feldühíteni a szakembereket, úgy is nézett ki, hogy a zavaros víz nem ad otthont más szörnyeknek, csak gonosz manóknak. Végül aztán minden mûszer mutatója a megfelelõ tartományban került, és a fényképezõgép szonárral idõzített elsülését is érzékelni kezdték a hidrofonok. Érzékelték a csónakmotorok, a buborékok hangját is, a felhalmozódott morzsalék súrlódását is, és azt is, hogy "bluggy, bluggy, bluggy, múú, múú, bluggy, bluggy."
A bluggy persze mozgó víz volt, de mi volt a másik, a hangos, telt múú?
"Nem lehetett Nessie", mondta egy felföldi, amikor sajtos melegszendvicsekre vártunk Drumnadrochit BP benzinkútjának büféjében. "Nessie egy nagy féreg, és a kukacok nem mondják, hogy múú. A kukacok egyáltalán nem mondanak semmit!"
Férget mondott. (Úszik vajon olyan vakmerõ hal a vízben, ami ne közelítene tisztelettel egy húsz láb hosszú kukachoz?) Mások mondtak fókát, kígyót, szalamandrát, tengeri tehenet. Angolnát is. A kukac mellett szól, hogy egy ilyen mutáns elélhetne az iszapon.
Rég vitatkoznak azon, hogy a Loch Ness-i tóban nincs elég hal ahhoz, hogy nagy állatok kolóniáit eltartsa. Egy, mondjuk 2500 fontos ragadozónak naponta vagy 250 font halra lenne valószínûleg szüksége. Pisztrángon és lazacon kívül élnek még a tóban tüskés pikók és nagyobb angolna rajok.
Múlt nyáron David Doubilet, a National Geographic merülõfényképésze leeresztett egy hálót 100 láb mélységbe. Sarki csíkokkal tele húzták fel, ami azt jelenti, hogy helytállóak voltak az elképzelések, miszerint a mélyben nagy tömegekben fordulhat elõ ez a halfaj.
Nessie-tõl eltekintve voltak érdekes leletek. Dr. Robert H. Rines, bostoni megbízott és az Alkalmazott Tudományok Akadémiájának elnöke irányítása alatti csapat olyan szonár jeleket mért be, amik 35 láb mélyen elhelyezkedõ sziklaköröket mutattak a tóban (szemközti oldal). Szemlátomást emberkéz mûvei, és nagyon hasonlítanak az Észak-Skóciában sokfelé található õsi pikt kõhalmok vagy sírkamrák körül látható körökre. A történelmi értékén túl azt is mutatja ez a felfedezés, mennyit emelkedett a tó szintje az évszázadok alatt.
Dr. Rines volt az, aki 1972-ben elkészítette azt, amit az egyik legmeggyõzõbb bizonyítéknak tartanak Nessie létezésére. A kép víz alatt készült, és valami uszonyféleséget ábrázol (770. oldal).
1975-ben fényképezõgépei még két lenyûgözõ képet készítettek. Az egyik egy fejre hasonlít közeli nézetbõl - kis fej orrlyukszerû kiemelkedésekkel. A másikat akár egész testként is lehet nézni, hosszú nyakkal és lándzsa formájú uszonyokkal.
A szemcsés képek gyorsan elterjedtek, tanulmányozták, vizsgálták õket, de a tudományos társadalom sajnos általában véve elutasította, mint nem kielégítõ bizonyítékokat.
Dr. Rinest mégis minden nyáron magához vonzza a tó, hogy tervezzen, keressen, aztán siessen Londonba a tele filmekkel - abban reménykedve, hogy amikor a sötétszobában lámpa alá tartja az anyagot, végre ott lesz rajtuk a bizonyíték elég részletgazdagon, hogy kiszúrja a szkeptikusok szemét. Mert õ hisz Nessie létezésében.
Így van vele Winifred Cary is (763. oldal). "Elõször 1917-ben láttam, 11 évesen", meséli. "A bátyámmal kint voltunk egy csónakon, halásztunk, lazacot pecáztunk, tudja. Ahogy keletre mentünk a kikötõ mentén, hirtelen felbukkant a tó közepén - szerencsére nem a csónak közelében - ez a hatalmas nagy bálnaszerûség. Gyorsan haladt a széllel szemben, és csak egy-két másodpercre bukott fel. Persze senki nem hitte el, amikor meséltük."
Mrs. Cary háza egy domboldalról néz az Urquhart öbölre, pont ott, ahol a parton az Urquhart kastély XIII. századi romjai komor kõhalomként emelkednek (768-9. oldalak). Angol iskoláztatás és indiai utazások közepette idézte fel nekem élményeit.
"Nem láttam újra 1954-ig", mondja. "Nagy hõség volt abban a júliusban, és a tó jéghideg volt. Ott álltam a dombon, a tyúkokat etettem, és láttam valamit a tó túlsó oldalán, másfél mérföldre, és azt hittem, árbocos halászhajó. Csak azt nem értettem, mit csinál ekkora hajó olyan közel a parthoz."
Mrs. Cary férje, Basil, a RAF nyugalmazott szárnyparancsnoka feleségére nézett és bólintott jelezve, hogy érti, mit nem értett.
"30 vagy 40 láb hosszúnak látszott ez a dolog", folytatja, "és aztán felém fordult, és megindult keresztül a tavon félelmetes sebességgel. Ahogy közelebb jött, tisztázódott, hogy nincs árboca, úgyhogy biztos ki volt nyújtva a nyaka, amikor észrevettem. Amire a kastélyhoz ért, láttam, hogy egy nagyon nagy lazac vetõdik félre elõle, nyilván a lazacot üldözte. Nagy púpja volt. Bejöttem, és kihívtam a férjemet, Basilt, hogy megnézze, de mire kijött, már nem volt ott semmi, csak a hullámok. Aztán pár hétig megint nem láttam."
Elõfordul az ilyesmi. Winifred Cary-t és Alex Campbell-t hallgatva oldódik szkepticizmusom. Erre megjelenik egy pap is, aki azt mondja, látta az állatot. Gregory Brusey atya a Fort Augustus-i benediktus apátság tisztelendõje 5 évvel ezelõtt egy hosszú állati nyakat vett észre. Bár a legendának nincs egyházi jellegû kötõdése, Gregory atya munkaköre azért mégis hitelesebbé teszi az elmondottakat.
1976-ban a kutatás folytatásával újabb emberek jelentették, hogy látták Nessiet - két rendõr, továbbá Billy Kennedy az Inverness szervizállomás felügyelõje. Õ éppen egy barátjával csónakázott, amikor hirtelen öt dudor jelent meg a víz felszínén. "Ezek közül három összeragadt, de a másik kettõ teljesen független volt. Biztos, hogy nem egy dologról volt szó, szerintem három dudor tartozott az egyikhez, a másikhoz pedig kettõ. Az emberek többsége rémes meséket szõ az esetemrõl, de engem ez egyáltalán nem zavar - én valami olyasmit láttam, amit õk ne láthattak."
A víz alatti kamerák nem tudták lencsevégre kapni Billy Kennedy dudorjait. De a szonár egyértelmûen valami nagy dolgot jelzett a tóban. Mint késõbb kiderült, ez egy repülõgéproncs volt, egy a Második Világháborúban elsüllyedt PBY repülõ csónak. Eközben a búvárok tucatnyi hulladékot találtak: teáskannák, autógumik tucatát és még sok használatitárgyat. "Én megoldottam a talányt. Nessie bizonyosan egy nagy Florsheim!"
Hiba arra gondolni, hogy a felföldiek a profit érdekében csinálják ezt az egész Loch Ness ügyet. A kereskedelem csak annyiban van jelen itt, hogy Nessie-s pólókat és apró szuveníreket árusítanak. Továbbá létezik egy "Szörny Burger" kocsi is (771. oldal), melynél szárazföldi pleistosaurus szerû húsokat lehet kapni. De a városok és falvak most is ugyanolyanok, mint amilyenek a legenda elõtt voltak.
"Igazából nem tudjuk meghatározni, hogy a Loch Ness legendájának mekkora a szerepe a turizmus idecsalogatásában", mondja az Inverness utazási iroda hivatalnoka. "Természetesen biztos ösztönzõleg hat, de ha kiderülne a legendáról, hogy igaz-e, vagy hamis, az sem változtatna sokat a helyzeten. Ennek ellenére aranyos történet, nem igaz?"
De, valóban aranyos törtnét. Olyan történet, ami reménnyel tölt el egy londoni áruházi tisztviselõt, ahogy ott áll a parton szemét erõltetve szemüvege mögött. Órák óta kutatja a felszínt, és bízik abban, hogy vakációja során találkozni fog Nessievel. Ugyan lát valamit, de az nem hasonlít sem hosszú nyakra, sem dudorrra. Talán csak Kevin Murphy zavarta meg a vizet, miközben a huszonnégy mérföld hosszú Loch Ness-ben úszva a következõ tíz és fél óra új felvételeit szedi össze.
Murphy, egy londoni újságíró kétszer indult maratoni úszáson, de mindkét alkalommal abba kellett hagynia a hideg miatt. "Legutóbb a kórházban melegítettek fel", mondja Murphy. "Igen, egész végig Nessie-n járt az agyam, amíg úsztam. Egyszer a kezem egy lebegõ tejesdobozba ütközött, és én azt hittem, hogy a szörnybe ütköztem bele." Egy olyan úszóklub védnöksége alatt készíti most a felvételeket, melynek neve az elhunyt költõk áldását hivatott megidézni: "A Kétéltû Õsök Fürdõ Szervezete."
Az úszás utáni éjszaka egy hotel pub-jában gyûltünk össze. Ott voltunk mind, felnõttek, emelve poharunk a 20 láb hosszú állat jóságára és szégyenlõsségére.
Csak nem én is hivõ lettem?
Augusztus elején, amikor a hanga virágba borul, rózsaszín-lila hullámok borítják be a Great Glen szélén lévõ Abriachan-domb gazdátlan házainak ajtajait. Miközben olyan mezõk mellett hajtottam el, melyeken egykor bizonyára hõs skótok hullatták vérüket, elhaladtam Gordon Sutherland pisztrángfarmja és a posta mellett is. Állítólag ez egész Skócia legkisebb posta hivatala.
Jó volt ott lenni azon a szellõs hõségben, ahogy az augusztus pézsmaillata a levegõben terjengett. Tudom, hamarosan vége a nyárnak, ezért ahogy körülnéztem, azon gondolkoztam, vajon milyen lehet ez a felföldi vidék hólepel alatt, ahogy sárga fénysávok csillognak a kandalló tüze által melegített kunyhók ablakain.
Ahogy visszanéztem a lochra, rajta is elgondolkoztam. És akkor megláttam.
Nem volt ott semmi hosszú nyak, sem kicsi fej, sem óriási dudor. Amit én láttam, az az ember igénye volt a misztikum iránt, melyet akkor vesztett el, amikor a Holdat kezdték el felfedezni, amikor az óceánok egy napnyira "zsugorodtak", és amikor a Déli Sark jeges titkait emberek kezdték fürkészni.
Számomra az egész legenda arról szól, hogy az embereknek szüksége van arra, hogy elhiggyék, valami úszik a Loch Ness sötét hullámai közt.
Egy szörny búvóhelye, vagy csak egy csodaszép tó? Lochendtõl, és az elõtérben látható Ness folyótól mérve, a Loch Ness-i tó 24 mérföldet tölt ki a Great Glenbõl nevû egész Skóciát átszelõ földtörténeti hasadékból. Mélységének köszönhetõen több víz van benne, mint bármelyik másik britanniai tóban, sötét vize pedig sohasem fagy be - biztonságos élõhelyet nyújtva esetleges rejtõzködõ életmódú szörnyetegeknek. A tavasz a zöld domboldalak mellett kíváncsiskodók hadait is elhozza a tóhoz, akik mind abban bíznak, hogy megpillanthatják a különös lényt, melyrõl elõször 1400 éve Szt. Kolumba számolt be.
Egy felföldi Herkules éppen egy 56 fontos vasat hajít át ügyesen a 12 láb magas léc felett. A szörnyvadászó turisták figyelmének elterelésére a felföldi tornákon Drumnadrochit-ban több jellegzetes skót erõpróba van; láthatunk itt súlydobást, kalapácsvetést és tönkhajítást is, melyben nem ritka, hogy 20 láb hosszú fatörzseket próbálnak a magasba dobni.
Fort Augustusban a National Geographic bejegyzett hajói és luxusyachtok hada tuszkolja át magát a Caledoniai Csatornán. A víziútat 1822-ben nyitották meg és a Loch Ness-i tavat köti össze a Great Glen három másik tavával, utat biztosítva a Felföld szívén keresztül. 1873-ban, amikor Viktória királynõ kirándult erre gõzösén, a helybéliek még csak egymás közt suttogtak a félelmetes kelpie-krõl (ló alakú skót vizittündér) és vízi paripákról.
Változtak az idõk, mint ahogy azt a szemetelés elleni plakát, az Inverness-i kirakat Nessie figurái (jobbra) is mutatják.
 "Mint egy fazék zubogó víz", mondta Donald Nicholson õrmester és Alexander Gray fõtörzs (fent) egy jelenségrõl, amit 1976. április 13-án ketten a part mentén elkocsikázva a vízben láttak. A háborgó vízben nem láttak se fejet, se testet, csak két uszonyt. Bár elméletileg nem juthatnak a tóba a Ness folyó gátján át, gyakran próbálják fókákkal magyarázni az ilyen beszámolókat.
Nagy becsben álló tanúk erõsítették meg olyanok tömegeinek bizonyosságát, akiknek egyszer megkérdõjelezték a hitelét, vagy elméjük épségét. Tim Dinsdale (balra), volt repülõgéptervezõ mérnök három könyvet írt a tóról és szörnyérõl, miután elkészítette a leghíresebbet a lényt mozgásban mutató mûfilmek közül. Alex Campbell (jobbra), nyugdíjas vízügyi megbízott és helyi újságíró 18 találkozásról számolt be 40 tókörüli munkával eltöltött év alatt.
A szemet gyönyörködtetõ fényképek, bár a bulvárlapokban vihart kavartak, a kétkedõket nem tudták meghátráltatni. A leghíresebbre, amit 1934-ben készített egy londoni orvos, azt mondják, õzet, vagy hódot ábrázolhat:
1955-ben egy londoni bankár figyelt meg két gyorsan mozgó kiemelkedést az Urquhart kastély közelében (fent). Az eredeti negatív karcolásait viselõ kép még a hívõket is zavarba ejti. Az 50 láb magas toronyhoz viszonyítva ennek a lénynek a mérete jelentõsen meghaladja a leggyakrabban leírt 20 lábat.
Az "Udvarlás Loch Nessben" - Sir Peter Scott, Britannia egyik elsõ naturalistája és Nessie egyik legelismertebb hívõjének festménye (lent) pleisosaurusra hasonlító tülkös, legömbölyített testû hüllõket ábrázol.
Bár 65 millió éve kihaltnak tekintik õket, a legnépszerûbb magyarázatot jelentik a Loch Ness-i rejtvényre. Sir Peter munkájának egy nagy publicitást kapott, uszonyt ábrázoló fénykép (jobbra) szolgált alap ul, amit Dr. Rines készített 1972-ben. A szonár és egy másik, 45 másodperccel késõbb rögzített kép szerint az objektum mozgott.
 A szörny-rajongás nagy pénzeket jelent az idõk szelét meglovagolni hajlandó üzletembereknek. A Nessie pólók és ereklyék népszerûek a turisták körében, és egy "Szörnyünk kedvence" nevû ital is élesztgeti a képzelõerõt. Bár a komoly kutatók lehangolónak tartják ezt a fajta kereskedelmivé válást, sok helyi, úgy tûnik, élvezi a népszerûséget. Legtöbben hisznek benne. A nyugati parton egy "Szörnyburger"-árus kocsi (jobbra) kínál gyors ételeket azoknak, akik a tavon akarják tartani a szemüket étkezés közben is.
Nem várt eredm ény: a Rines expedíció számos szikla-kört talált 35 láb körüli mélységben Lochend partjainál. Alan Hunter búvár megvizsgálja a Martin Klein - a térkép készítéséhez használt oldalirányú szonár tervezõje - által megjelölt alakzatot. Hasonlítanak más Észak-Skóciában talált õsi körökhöz; jelenlétük a tó szintjének évszázadok alatt bekövetkezett emelkedésére utalhatnak.
 Nessie-t várva a kékruhás National Geographic operatõr, Kirstof (balra)és a Brit Vízalatti Klub munkatársa, Gordon McKenzie egy kamerarendszert és a hozzá tartozó szörny-csalogatókat ellenõrzik 30 lábbal az Urquhart öböl vize alatt.
 A tófenékhez horgonyzott és bójákkal fenntartott vázra rögzített szerkezetek minden módszert bevetnek Nessie elõcsalogatására: villogó és állandó fények a szemnek, alacsony frekvenciás hangszimuláció a fülnek és többfajta haltetem (lent) az étvágy felkorbácsolására. A parti megfigyelésre hidrofon rendszert építettek ki, hogy észlelhessék a zajokat, a vázon szonáros helymeghatározót helyeztek el, ha netán ez egészet elhúzná a szörny.
 
Annyit az egész hõsies erõfeszítéssel csak annyit értek el, hogy kipróbálhattak néhány vízalatti fényképészeti találmányt, mint például a szonáros elsütõ-mechanizmust. Ez a mûszer olyan érzékeny, hogy a környezetében észlelt legkisebb mozgásra is képes exponálni, így jó néhány képet készített kis angolnákról (jobbra) és más halakról. A környezõ dombok tõzegétõl sáros tóvíz a derengésben Skót whisky-re hasonlít. De fény nélkül, 40 méteren túli mélységben "olyan volt, mint eltévedni egy szénbányában", mondta Kristof. Ezekben a tiltott vizekben egy 1930-as történet szerint a fenéken egy csapat búvár hozzáért valami óriási suhanó dologhoz, és hófehérre õszült a hajuk, mire felértek.
Az Urq uhart öböl fenekén - a kísértetek titokzatos világában szétszórt holmikat találunk: egy sótartó (balra),  csomó cipõ, algakoszorús borosüvegek és sok teáskanna (lent).
Amirõl azt suttogták, hogy egy szörnyeteg csontváza, kiderült, hogy csak egy farönk (alul). Mivel már néhány csont is sokat adna a lény hitelességéhez, a fenék kutatása - a búvárkodáshoz túl mély vizekben szonár segítségével - vált Loch Ness kutatásának elsõdleges területévé.
 Ha ez valóság és nem mesebeszéd, valahol csak el kell pusztulniuk ezeknek a szörnyeknek! És a tetemük miért nem jön fel a felszínre? A tudósok szerint az alacsony hõmérséklet és a víz savas kémhatása lecsökkenti a felhajtóerõt; a tetem teljesen természetesen süllyedne el a mélybe. De néhány megfigyelõ szerint a szörnyeknek titkos temetõik vannak - talán víz alatti barlangok. Mások szerint köveket esznek, és ezek súlya tartja õket haláluk után a víz fenekén. A helyi lakosok pont abban látják a tó hírnevét, hogy a szörnyet sosem látták még holtan. Sokan úgyvélik, hogy ha tényleg találnának tetemet, akkor azzal az emberiség egyik legaranyosabb legendáját temetnék el.
írta: William S. Ellis
Fényképezte: Emory Kristof és David Doubilet (mindketten a National Geographic munkatársai) |
