|
Az emberiség eredete a múlt titokzatos ködébe veszik. Nem csak hiányzó láncszemeket találunk, hanem egész láncsorok hiányoznak, már ha voltak ilyenek egyáltalán. Minél mélyebbre ás az ember a gyökereit kutatva, annál zavarosabb bizonyítékokat talál. Fényárban úszó mennyországra számított, a valóság azonban kopár levegõtlen síkságnak hat, amelyet vad, mennyei viharok kavartak tûzbõl és porból.
Az elmúlt néhány évben sok író fejtegette, hogy bolygónkon már jóval elõttünk létezett egy fejlett civilizáció, amely aztán egy hatalmas szerencsétlenség következményeként elpusztult. Bár bizonyítékaik hihetõnek tûntek, mégsem sikerült olyan megdönthetetlen igazságokkal elõállniuk, amelyeket a rendszer tényként elfogadott volna.
Sokan remélték, hogy az 1993-as Mars expedíció a Malin kamera segítségével majd bebizonyítja, hogy a bolygó felszínén valaha egy virágzó kultúra létezett. Ám ez nem történt meg. Semmi szükség a válaszokért olyan nehéz és távoli utakat megtenni, hiszen a bizonyíték, amit keresünk itt van a Földön. Bizonyítéknak pedig azt nevezzük, ami állandó és bármely szerv, bármikor vizsgálatok útján igazolni tudja.
E feltételek mellett kizárólag a matematika marad sérthetetlen és ezért kizárólag a ma divatos tudományos felfogás okolható. Engedjék hát meg nekünk, hogy felkészítsük Önöket az alapvetõ igazságok befogadására. Azokéra, amelyek felfedik a minket megelõzõ kultúra létezésének rejtélyét. Sokan megpróbálták megõrizni ezt, mások pedig igyekeztek eltitkolni.
Nemrég abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy tanúi lehettünk a Jupiterrõl készült drámai képeknek, amelyeket a NASA legutóbbi szondája készített. Reméljük nem váltott ki túl nagy ellenérzést a Római Katolikus Egyházból, hogy a szerkezetet Galileonak nevezték el. Az Úr, pontosabban az õ Uruk 1616. esztendejében ugyanis Galileo Galileit Bellarmin bíboros nyomatékosan figyelmeztette, hogy ne folytassa sem terjesztését, sem védelmét eretneki tanainak, melyek szerint a Nap képezi annak a rendszernek a középpontját, amelynek a Föld is része. Mint mindannyian tudjuk késõbb mégis vádat emeltek ellene „eretnekség alapos gyanújával” és élete hátralevõ részére házõrizetre ítélték.
Johannes Kepler szerencsésebb volt, mivel nem Itáliában élt. Így az egyház haragját elkerülve feltételezéseket gyártott Galileo planetáris mozgás elméletére alapozva, amelyeket kiegészített saját felfedezésével, a Nap központú elliptikus keringésrõl. Az egyháznak azonban az õ munkája is legalább olyan eretnekségnek tûnt, mint elõdeié és minden eszközt bevetett, hogy visszaszorítsa a tanait.
Csak elképzelni tudjuk, hogy milyen ütemben haladt volna a csillagászat fejlõdése, ha nem szólt volna közbe az egyház. Valószínûleg sokkal több briliáns elme létezett a sötét középkor ideje alatt, akik gondolatait már soha sem fogjuk ismerni.
Ma azonban, hogy az ûr és a televizuális médiumok korszakát éljük, melyek segítségével a „mennyei” ige bárki otthonába eljuthat, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy eljött a világosság ideje és hálásak vagyunk, hogy a fény végre keresztülhatolt a sötéten. Vagy lehetséges volna, hogy még mindig csak azok az információk jutnak el hozzánk, amelyeket elõtte egyik-másik hatalom már alapos cenzúrának vetett alá?
A tudomány és a vallás kompromisszuma
Az elmúlt évszázadban a vallás despotikus uralmát meg kellett, hogy ossza a tudománnyal, máskülönben nem tudta volna elkerülni azt az összeütközést, amely az õ tanaiknak ellentmondó tudományos felfedezésekbõl fakadt. Sajnálatos módon azonban a tudományok úttörõi mind olyan korszakban születtek, amelyben eretneknek számított, aki az elfogadott nézeteket megcáfolta, így inkább óriási kitérõket tettek, hogy beleillesszék elméleteiket az egyházi teóriákba. Azokat a tanokat, leleteket és felfedezéseket pedig, amelyek nem követték ezt a stratégiát figyelembe sem vették.
A helyzetet sajnos csak rontotta, hogy a tudományos akadémiák is egyre inkább visszautasították azoknak az embereknek az új elméleteit, akik nem voltak tagjai a „klubnak”. Az archeológusokat lebeszélték minden olyan felfedezésrõl, ami megrengetheti az Ember evolúcióelméletét, amely már megtelepedett az Isten képére teremtett ember elméjében. A gravitációt meghazudtoló õsi építményeket pogány épületeknek titulálták, amelyekhez sok ezer ártatlan rabszolga vére tapad. Hogy az építõiknek lehetett némi fogalmuk a matematikáról, vagy a csillagászatról – ami elég egyértelmûnek tûnik – teljességgel eretneki gondolatnak számított.
Legalább ilyen elvetemült volt az a feltételezés, hogy e békés bolygó, amit Isten ajándékozott a kiválasztottainak, valaha egy emberiséget fenyegetõ katasztrófa áldozata lett. Mert hát hogyan is magyarázták volna Isten ilyen irányú törekvését?
Nemrégiben a vallásos és tudományos hallgatás egyik fõ oka az 1994 júniusában a Jupiterbe csapódott Shoemaker-Levy 9-es számú üstökös volt. Annak ellenére, hogy bizonyos szervek elbagatellizálva egy támadó rinocéroszra kilõtt babkonzervhez hasonlították az eseményt, a becsapódás eredménye hihetetlenül kegyetlen lett. Sokkal súlyosabb, mint ahogyan azt matematikailag elõre lehetett volna jelezni.
A média fittyet hányva az egyház és a tudomány szentségtelen szövetségére rögtön feltette a kérdést: - Mi van, ha ez a Földön már egyszer megtörtént? - Mások a hivatalosabb állásponthoz ragaszkodva inkább így fogalmaztak: - Hála a Jupiternek, ennek a mennyei porszívónak, nem túl valószínû, hogy egy hasonló dolog valaha is eljutott a Földre.
Úgy tûnt teljesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a Jupiter óriási gravitációjának nem csak elõnyei vannak, hanem kevéssé jóindulatú hatásai is. Sokszor megzavarja az aszteroida mezõket és néha kilök egy-egy kisebb bolygó nagyságú testet közülük, amely bármelyik planétán képes megszûntetni az életet, ha az éppen rossz helyen van a rossz idõben.
Az evolucionisták éveken keresztül kerestek magyarázatot a dinoszauruszok hirtelen kipusztulására is. Mindenféle elméletet gyárthattak, egyet kivéve: egy égbõl érkezett test katasztrofális pusztítását. Akik mégis ezt a nézetet hangoztatták, azokat „végítélet kereskedõknek” bélyegezték. Az evolucionisták biztos talajon érezték magukat, mikor azt mondták: - Ha valóban úgy történt, ahogy gondoljátok, akkor mutassátok meg a krátert. – Teljesen biztosak voltak benne, hogy a Föld idõjárása 63 millió év alatt már eltûntette a bizonyítékokat.
Egy új felfedezés azonban ismét megrengette a jóindulatú Istenképet. A Yucatan félszigeten ugyanis kétségkívül azonosították e kérdéses becsapódás helyét. Ráadásul a kráter 10 kilométeres átmérõjébõl adódó kinetikus energia mennyiség több, mint elegendõ ahhoz, hogy látszólag egy másodperc alatt számos életformát kiirtson. Azok az élõlények, amelyek pedig esetleg túlélték a becsapódást, elkerülhetetlenül a nukleáris tél áldozatai lettek.
Miután 1993-ban hivatalosan is beismerték a Yucatan félszigeten talált meteor becsapódási helyének valódiságát rögtön ki is bújt a közmondásos szög a zsákból, mivel kiderült, hogy már több ezer aszteroida és üstökös közelítette meg a Földet úgy, hogy észre sem vették. És ezek száma szinte napról-napra növekszik. Erre egy példa az igen közel elhaladó IRAS-Alcock-Iraki üstökös volt 1983-ban, amit csillagászati értelemben vett utolsó pillanatban észleltek csak. Állítólag ez az esemény volt a legfõbb oka, hogy az Egyesült Államok létrehozta a Spacewatch-ot ( ûrmegfigyelés ) és ezért szorgalmazta a Spaceguard ( ûr õr ) felállítását is. E szervek feladata az, hogy detektáljon és dokumentáljon minden Föld közelben elhaladó meteort nagyjából az ezredfordulótól.
Mindazonáltal az Oort Ködbõl érkezõ, potenciális veszélyt jelentõ üstökösöket még sosem katalogizálták. Victor Clube ( az oxfordi asztrofizikusok elnöke ) és Bill Napier ( az edinburgh-i Királyi Obszervatórium csillagásza ) szerint igen magas a matematikai valószínûsége annak, hogy a csillagászati közeljövõben egy üstökös pályájának útjába kerülünk. Õk is, mint sok más szerzõ, akiken keresztül néztek a múltban, úgy gondolják, hogy a Föld bizonyos idõközönként katasztrofális pusztulásra van ítélve. Így volt ez régen, és így lesz ez a jövõben is.
Egyre több ember állítja, hogy szilárd bizonyítékok léteznek annak igazolására, hogy bolygónk mostanában is áldozata ûrbõl érkezõ katasztrófáknak. A Föld felszínérõl készített mûholdképek ezt nagymértékben alátámasztják.
A régi legendák és mítoszok újraélesztése azt sejteti az emberrel, hogy a bennük leírt civilizáció pusztító tüzeket és árvizeket sokkal komolyabban kell vennünk, mint azt gondolnánk.
„Lucy” kontra mikrobiológia
A régi erõszakkal megszilárdított nézetek szerint tehát azt kellene hinnünk, hogy az Eocén korszaktól kezdve egy kétlábú, fán élõ, majomszerû lénybõl fejlõdött ki a modern ember. A paleontológiai akadémia évrõl-évre újabb és újabb hõsöket talál, diadalmasan magasba emelve egy újabb teremtmény térd, vagy lábszárcsontját, miközben azt állítják, hogy megtalálták a „hiányzó láncszemet”. A világ újságjai 24 órán belül varázslatos módon rekonstruálják a teljes csontvázat és egy ici-pici darabkából megalkotják a lényt, amelyrõl több millió ember hiszi majd, hogy valódi, holott csak egy újabb tudományos megtévesztés áldozatai.
Feltételezéseik mindig vakítóan részletesek. „Lucy” igen vonzó térdcsontjának mutogatása és azon állítás, hogy ez a nõ három millió évvel ezelõtt élt, figyelmen kívül hagy egy nagyon fontos dolgot: az agykapacitást. Már egy diónyi hozzáértéssel rá lehet jönni, hogy az õ, legjobb esetben mondjuk 500 köbcentiméteres agykapacitásának körülbelül tízszer három millió évre lett volna szüksége, hogy elérje a Homo Sapiens 1400 köbcentiméteres értékét. Ezen kívül a Föld tele kellene, hogy legyen olyan maradványokkal, amelyek ez alatt a pár millió év alatt az átmenetet mutatnák a két elõd között.
A vakolókanállal szaladgáló paleontológusok balszerencséjére a tudomány egy másik, sokkal megbízhatóbb ága elõállt egy sokkal érdekesebb felfedezéssel. Mégpedig azzal, hogy kijelentették: az emberiség õse „Éva” genetikailag maximum 200 ezer éve élhetett a Földön. Az állítás alapjául egy alapos DNS elemzés szolgált, melynek keretében a világ különbözõ pontjain élõ nõk placentaszövetének mitokondriumából vett örökítõ anyagot vizsgálták. Az eredmény a következõ lett: „ A berkeley-i Kalifornia Egyetem tudósai Dr. Alan C. Wilson vezetésével támogatják azt a nézetet, miszerint a Homo Sapiens, azaz értelmes ember a 200.000 évvel ez elõtti Afrikából származik.” ( Forrás: The New York Times, 1986 március 26. )
A fenti vizsgálat egy kizárólag csak nõkben található gén mutációs rátájának tanulmányozásán alapult. Az ebbõl adódó évszámot már több, egymástól független forrás is megerõsítette. Az egyetlen dolog, amiben nem értettek egyet az volt, hogy hány „Éva” szükségeltetett ahhoz, hogy a túléléshez elegendõ genetikai változatosságot biztosítsanak. A szakértõk szerint egy legalább 600, de nem több, mint 10.000 nõnemû egyedbõl álló kolóniáról lehetett szó.
Cikkem írása alatt egy hasonló vizsgálat zárult le, amely a kizárólag férfiakra jellemzõ Y kromoszómával foglalkozott. Dr. Michael Hammer az Arizona Egyetemrõl arra a következtetésre jutott, hogy „Ádám 188.000 évvel ezelõtt kellet, hogy éljen Afrikában.”
( Forrás: The Times [ London ], 1995 november 24. )
Mikor két tudományág ilyen szöges ellentétét állítja a másiknak, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy vajon melyiknek van igaza.
Annyi bizonyíték van már a kezünkben az egyház és az evolucionisták nézeteinek cáfolatára, hogy már legalábbis egy alkimista tudására lenne szükségük, hogy az aranyat visszaalakítsák ólommá.
Az új információk tudatában hogyan is tagadhatnánk, hogy az ember egy fejlettebb elõd génsebészetének eredménye. A csökönyösebbek persze állíthatják, hogy ez a valaki Isten volt, hiszen sohasem jutott eszükbe megkérdõjelezni, hogy õ volt az emberiség atyja. Az archeológia sajnos ebben a kérdésben nincs segítségükre, mivel ott is egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy ez az õs istenség nõnemû volt.
Gondolkodásmódunk alapjainak vizsgálatakor kiedrül, hogy ellentmondás van e folyamat és az ember lineáris evolúciójának gondolata közt. Igaz, hogy rendelkezünk szexuális, túlélõ és területvédõ ösztönökkel, ám fogékonyak vagyunk a mûvészetre és a természet szépségeire is, és ezek a tulajdonságok sohasem voltak jellemzõek az állatokra.
Fiziológiai ténynek számít az is, hogy az állatok agyuk teljes kapacitását felhasználják a túléléshez. Az ember azonban akkora aggyal rendelkezik, amely messze meghaladja azt a szükségletet, amely a túléléshez nélkülözhetetlen. Ez megint egy pont, ahol a tények ellentmondanak annak az elméletnek, hogy az evolúció során a szükségesség dominál. Továbbá a Homo Sapiens feje túlságosan nagy a testéhez képest, ráadásul a Földhöz hasonló, aránylag nagy gravitációval rendelkezõ élõhely túlságosan nagy nyomást mér a szívre, hátra és gerincre.
Legyen akár Isten, akár az evolúció mûve ez a „nagyfejûség”, elég nagy melléfogás volt. Ha abból indulunk ki, hogy az 500 köbcentis agy volt az eredeti „tervezés” és csak késõbb nõtt meg ekkorára, akkor is ott van még a kérdés, hogy miért kellett ilyen túlméretezett koponyába ültetni, ami miatt ilyen „fogyatékosak” lettünk.
És újra felmerül egy elkerülhetetlen kérdés: Miért tették ezt velünk? Feltételezéseink szerint vagy az volt a cél, hogy alkotóink olyan intellektussal lássanak el bennünket, amely biztosítja a megélhetésünket, vagy pedig azt akarták, hogy elég értelmesek legyünk ahhoz, hogy végre tudjuk hajtani az utasításaikat. Bármely eset is állt fenn, a nagy fej túlsúlya miatti hátrány csak másodlagos dolog lehetett.
Minden bizonyíték azt sugallja, hogy a Homo Sapiens testfelépítése egy kisebb gravitációjú környezetben sokkal elõnyösebb és egészségesebb volna. Elgondolkozhatunk azon is, hogy vajon az olimpiai rekordok elegendõ bizonyítékot szolgáltatnak-e ahhoz, hogy rájöjjünk, jelenlegi formánk nem alkalmas a Föld nyújtotta körülményekhez. Ha valóban innen származnánk, vajon az évezredek során nem stabilizálódott volna az emberi teljesítõképesség határa egy végsõ rekordban? Ez esetben teljesen mindennapi lenne, ha az atléták egy 50 évvel ezelõtt felállított rekord megdöntésén fáradoznának. A valóságban azonban évrõl-évre új világcsúcsok születnek, ami azt bizonyítja, hogy az emberiség gravitációhoz való alkalmazkodása lassan, de biztosan növekszik.
Lehetséges-e mindezek ismeretében, hogy az ember egy másik, kisebb gravitációs mezõvel rendelkezõ bolygó ( mint például a Mars ) körülményeihez igazodik optimálisan?
A magas értelmi szinthez szükséges óriási agy és nehéz koponya a Földi gravitációnál sokkal alacsonyabb nehézségi erõhöz méretezettek, ahol a szív munkája nem lenne olyan megerõltetõ és az emberek tovább tudnának élni, ami által jobban kiterjeszthetnék tudásuk határait és fefedezõkészségüket. Ha mindebben igazunk lenne, akkor a lehetõségeink a Holdra és a Marsra korlátozódnának, amelyek viszont atmoszféra hiányában alkalmatlanok az életre.
Kapcsolat a Marssal
A Mars azonban nem mindig volt ilyen. A kedves olvasók számára talán nem lesz ismeretlen a „Mars arc” fogalma, ami egy olyan sziklaformáció a Cydonia körzetben, amely túlságosan sok hasonlóságot mutat az emberi arccal ahhoz, hogy mindez a véletlen mûve legyen.
A Mars rejtélyéhez még az is hozzájárul, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok szondái, legyen szó régebbiekrõl, vagy maiakról mind meghibásodtak a bolygó közelében. Az efféle hibákhoz pedig egyik ûrkutató központ sincs hozzászokva.
Emlékezzünk arra is, hogy nemrégiben kiderült, a Mars nem is olyan régen még óceáni éghajlattal rendelkezett, ami alkalmas volt az emberhez hasonló életformák kialakulására.
Feljegyzett adatok támasztják alá, hogy a Földet valaha egy nagy, ûrbõl érkezõ katasztrófa érte, de mivel ez a bolygó közelebb van a Naphoz, a hõáramlás miatt helyreállt az egyensúlya.
A Mars lehet, hogy kevésbé volt szerencsés. Az üstökösök és meteorok titáni becsapódásainak következtében rettentõ sok por kavarodhatott fel, amely feljutva egész az atmoszféráig eltakarhatta a Napot. Az eredmény leginkább a nukleáris télhez hasonlíthatott, ami olyan mértékû volt, hogy a Mars máig sem gyógyult ki belõle.
Lehetetlen volna azt feltételezni, hogy a vörös bolygót valaha magas értelmi szintû élõlények lakták és egy sürgetõ szükséglet arra vezényelte õket, hogy a Földre költözzenek ( esetleg a Holdat használva köztes állomásnak )? A bolygó ásványgazdagsága biztosan nagyon vonzó lehetett a számukra, ugyanakkor a nagyobb gravitáció túl nagy nyomást mért volna rájuk ahhoz, hogy normálisan élhessék életüket. Mi sem lehetett egyszerûbb tehát, mint génsebészettel elõállítani egy megfelelõ bentlakó humanoidot, aminek az értelmi szintje elég magas ahhoz, hogy végre tudja hajtani a neki adott utasításokat.
Mindez történhetett akár 200.000 évvel ezelõtt is, akkor amikor a Mars felszínén állítólag még létezhetett élet, és ami még fontosabb, akkor, amikorra a mikrobiológusok az ember kialakulását teszik.
A francia kapcsolat
Most ugorjunk Franciaország dél-nyugati vidékére, Languedoc tartományba, ami nemrégiben a kincsvadászok paradicsomává vált.
Minket azonban nem is igazából az arany érdekel, hanem valami sokkal rejtettebb dolog, amit talán sokan szeretnének továbbra is rejtve tudni. Ha a helyi pap nem gazdagodott volna meg olyan hirtelen ( lásd a hely történetérõl szóló leírást ), Rennes-le-Chateau rejtélye nem jelentett volna némelyeknek akkora csapást.
Mindenesetre mi most minden nyitott ember számára elegendõ bizonyítékot szolgáltatunk, hogy Rennes-le-Chateau környékén látható táj geometriája nem csak hogy egyedi matematikai értékeket és transzcendentális arányokat mutat, hanem olyan lineáris és anguláris számítási módszereket, amelyeket az elõtt soha nem alkalmaztak. Az ilyen mélységekbe menõ matematikai ismeretek olyan intelligenciát sejtetnek, amellyel az akkori emberek nem rendelkezhettek volna.
A matematika kikerülhetetlensége
Sajnos tisztában vagyunk vele, hogy sok ember rögtön tovább lapozna, ha meglátná a matematika szót. Figyelembe véve azonban azt, hogy az iskolában hogyan tanítják, hajlunk rá, hogy együtt érezzünk velük. Rennes-le-Chateau geometriáját illetõen azonban csak a trigonometria alapjaira van szükség, hogy megértsük miért is olyan csodálatos a tervezése.
Kötelességünknek érezzük tehát, hogy ellássuk a kedves olvasókat némi alapismerettel, amellyel könnyebben elboldogulnak a felfedezés lényegével. Akiknek szükségük lenne egy kis ismeret felelevenítésre lapozzanak a „A trigonometria eszközei” címû hasábhoz.
A Pitagorasz tétel alapján a derékszögû háromszög legismertebb egész számú oldalhosszúságai 3, 4 és 5. Természetesen ezeknek az értékeknek minden többszörösére igaz a tétel. Így, ha megduplázzuk õket, a háromszög szögeinek szinusza 0.6, 0.8 és 1.0 lesz, ami numerikusan egyenlõ az oldalhosszúságaival, ha megszorozzuk õket tízzel ( 6, 8, 10 ). A lényeges számok tehát a 6, 8 és az 1. Ezek jelentõssége késõbb még nagyobb lesz. Meg kell említenünk azt is, hogy a helyzet változatlan lesz, akármilyen mértékegységet használunk is.
Anélkül, hogy jobban belemélyednénk a témába, máris teljesen más módon használjuk a trigonometrikus arányokat, mint amire ki lettek találva. Most tegyük fel, hogy kezünkbe kerül egy széfkombináció, vagy mondjuk egy számítógépes belépési kód. Legyen mondjuk 139173101. Ez egy elég nehezen megjegyezhetõ szám, fõleg, ha mondjuk nem jegyezhetjük fel a jegyzetfüzetünkbe.
Nos, semmi mást nem kell tennünk, mint megjegyezni a 8-as számot, mivel ha beütjük egy zsebszámológépbe ezt a számot és a szinuszát vesszük, megkapjuk a kódunkat. Lényegében arra használjuk a kalkulátorunkat, hogy lefordítson egy matematikai fogalmat egy szög egész értékére.
Ez hát a lényege egyedi matematikai rendszerünk egyikének, amit Rennes-le-Chateau tervezésénél felhasználtak. A történelmi helyek között eddig véletlenszerûnek hitt távolságok egyszerre fontosak lesznek, ha rájövünk, hogy azok valójában szinusz értékek, amelyek rögtön felismerhetõek lesznek, ha a fordítottjukat vesszük. Szögeik nagysága szintén sok fontos információt hordoz, amelyeket a következõ számban tárgyalunk majd.
Rennes-le-Chateau rövid története
Rennes-le-Chateau egy kis hegytetõn fekvõ falucska kb. negyven kilométerre délre Carcasonne-tól. Feltételezések szerint a hely valaha Razes-ben, a vizigótok tartományában erõdítményként szolgált, amelyet Rhedae-nek neveztek. Lakossága gyorsan gyarapodott, volt olyan is, amikor 30 ezer fõt számlált. Mára azonban a falut mindössze néhány lepusztult ház alkotja, lakosainak száma pedig jó, ha eléri a néhány százat. A nagy történelmi események mindig elkerülték, de nemrégiben fontos turistalátványossággá vált és számos könyvet írtak róla. Ezek témája leginkább egy óriási kincsrõl beszél, amely valószínûleg azon a helyen található és még felfedezésre vár.
A vidék története kétségtelenül színes és mozgalmas. Rómaiak, vizigótok, Katarok, templomos lovagok, mind-mind olyan népcsoportok, amelyek lehetõséget adnak egy nagy, régen elfeledett kincs létezésére.
Sokkal késõbb, 1885-ben, egy bizonyos Bérenger Sauniere tiszteletest a Rennes-le-Chateau-i templomba helyezték. Az akkor 800 éves épületre igen csak ráfért a tatarozás, de az elszegényedett papnak nem állt rendelkezésére elég pénz, hogy ezt végre tudja hajtani. Végül 1891-ben sikerült egy kis kölcsönhöz jutnia, így elkezdhették a munkálatokat.
A felújítás egy kisebb fázisának keretében megmozdították az oltárt alátámasztó oszlopok egyikét, amely állítólag üreges volt és a belsejében fontos életrajzi dokumentumokat és olyan komplex kódokkal rejtjelzett Latin szövegeket találtak, amelyeket csoda, hogy egyáltalán meg tudtak fejteni. A megoldásra érdekes módon a templomkert temetõjében leltek rá. Mikor befejezték a dekódolást, a végeredmény még így is értelmetlennek tûnt. Franciául volt és így hangzott:
BERGERERE PAS DE TENTATION QUE
POUSSIN TENIERS GARDENT LA CLEF
PAX DCLXXXI PAR LA CROIX ET CE CHEVAL
DE DIEU J’ACHEVE
CE DAEMON DE GARDIEN A MIDI
POMMES BLEUES
Lefordítva ez valahogy így hangzik:
PÁSZTORLÁNY NINCS KÍSÉRTÉS HOGY
POUSSIN TENIERS ÕRZIK A KULCSOT
BÉKE 681 A KERESZT ÉS E LÓ ÁLTAL
AKI ISTENÉ ÉN BETELJESÍTEM ( vagy ELPUSZTÍTOM )
EZT A DÉMONT KI DÉLBEN AZ ÕRZÕ
KÉK ALMÁK
Ez lehetett az a fontos felfedezés, ami miatt Saunieret Párizsba utazott a carcassone-i érsek áldásával, akiben mindig is bízott. Ennek az utazásnak a célja máig kétséges, de az biztos, hogy ott tartózkodása alatt a tiszteletes járt a Louvre-ban, ahol állítólag megszerezte három festmény másolatát. Ezek jelentõssége a kutatás elõrehaladtával igen megnõtt.
Azt mondják mikor Sauniere visszatért Rennes-le-Chateauba mesésen gazdag lett, ugyanakkor vagyonának forrását máig is titok fedi. Az viszont bizonyos, hogy fényûzõ életet élt és komoly összeget fordított a templom felújítására. Eközben botrányos festményekkel töltötte meg az épületet, mintha csak meg akarta volna szentségteleníteni azt, amiben eddig hitt.
Az, hogy a rejtett pergamen Poussin nevét említette és az a tény, hogy azon képek egyike, amelyeket Sauniere Párizsból hozott magával, Nicolas Poussin híres mûve a Les Bergers d’Arcadie (Árkádia pásztorai ) volt, egyértelmûvé tette, hogy a pap vizsgálódásának tárgya a fõvárosban Poussin lehetett.
A festmény jelentõssége akkor nõtt meg igazán, mikor kiderült, hogy azt sokáig nem más birtokolta, mint Franciaország királya, XIV. Lajos, akinek a festõ iránti érdeklõdése egy furcsa levélben olvasottak után kelt fel, amelyet pénzügyi fõellenõre Nicolas Fouquet kapott testvérétõl, Louis Fouquet abbétól, miután ez utóbbi személy Rómában találkozott Poussin-nel.
A levél egy része így szól:
“ Megbeszéltem vele néhány dolgot, amelyeket könnyedén és részletekbe menõen el tudok majd mesélni neked. Monsieur Poussin segítségével olyan dolgok tudatában leszel, amelyeket még a király sem tudna nehézségek nélkül kiszedni belõle. Ezek rendkívüli elõnyökhöz juttathatnak és szerinte lehetséges, hogy senki más nem fogja többé felfedezni õket az eljövendõ századok során. Mi több, ezek oly semmihez sem fogható, nehezen megtalálható dolgok, hogy e Földön semmi sem jelent náluk nagyobb szerencsét.”
Ezt olvasva az ember rögtön rájön, hogy itt többrõl lehet szó, mint puszta aranyról. Ráadásul Poussin végül is nagyon fontos szerepet játszott a rejtélyben és a mûvei is, fõleg a Les Bergers d’Arcadie elegendõ bizonyítékot tartalmaznak, hogy a festõ tudatában volt a vidék geometriájának. Valószínû, hogy ezt tartotta olyan fontosságúnak, hogy kódolta, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön.
Poussin képeinek részletes elemzését Génállomány ( Geneset ) címû könyvünkben tárgyaljuk, ám késõbb egy alapvetõ nyom újraértékelése miatt szükségesnek éreztük, hogy kiadjuk a Poussin titka ( Poussin’s Secret ) címû mûvet is, hogy munkájának lényege teljes fényében pompázzon.
A trigonometria eszközei
Tény, hogy ha ismerjük a derékszögû háromszög ( amelyiknek van egy 90°-os szöge ) bármely két oldalának hosszát, vagy egy oldalát és egy szögét, akkor az összes szöge kiszámítható. Ez három képlettel történik, a sinus, cosinus és tangens segítségével. Ezek a következõk:
Egy másik fontos fogalom a Pi (π), melynek értéke 3,1416, ami sokat segít a körök meghatározásában. Például ha a kör átmérõjét szorozzuk Pi-vel, megkapjuk a kör kerületét.
Nem különben fontos a Phi (φ), melynek értéke 1,618033989, a híres antik aranymetszési arány, amely szinte minden ókori épület arányaiban megtalálható, mert szent geometriát tükrözött. A legjobban talán azzal a példával lehet megérteni, ha veszünk egy egyenest, amely oly módon van elvágva, hogy a kisebb és a nagyobb része között ugyanakkora legyen az arány, mint a nagyobb része és az egész egyenes között. Ez az aranymetszés.
Tehát:
Ahol: AC/CB = CB/AB vagy AC • AB = CB²
A Phi ráadásul elég különlegesen viselkedik. Olyannyira, hogy a négyzete pontosan egyel lesz nagyobb önmagánál ( 1,618033989 ² = 2,618033989 ). Ha pedig 1-et elosztjuk ugyanezzel a számmal, pont egyel fog csökkenni ( 1/1,618033989 = 0,618033989 ).
A Phi számszerû értékei tehát:
√5 + 1 = 1,618033989 vagy √5 – 1 = 0,618033989
2 2
|
