  Valami arra késztette Ricardo Martinezt, hogy megálljon és felemeljen egy kõdarabot az Ischigualasto fennsík vöröses homokjából. Talán az, ahogy a nap árnyékot vetett Észak-nyugat Argentína lankás felszínén.
Ám az is lehet, hogy egyszerûen csak szerencséje volt. Mindenesetre valamiért kétszer is a kõre esett a tekintete.
- Már éppen el akartam dobni – emlékszik vissza a fiatal paleontológus – amikor megláttam a fogakat.
Rájött, hogy amit a kezében tart nem más, mint egy kõbe ágyazódott koponya, amely talán több, mint 225 millió éves.
Amint a helyszínre érkezem, az argentín-amerikai expedíció tagjai mind az izgatott Martinez körül szorgoskodnak.
-Fantastico!- mondja egyikük. – Excelente! – kiáltja egy másik ember. Lelkesen dolgoznak, hogy a felszínre hozzanak egy régen kihalt, birka nagyságú csontvázat. Ilyen példányt talán még senki sem látott ezelõtt.
Csak az imént érkeztem a csoport táborába a 34 éves Paul Serenoval, a Chicago Egyetem professzorával, aki az expedíció egyik vezetõje. Sereno azonnal a csontvázhoz siet és leguggol, hogy szemügyre vegye. Egy fogászati szondával elkezdi lekapargatni az egyik lábról az évezredek során rárakódott homokot. Rendkívül izgatott. Egyébként arról híres, hogy mindig nagyon szerencsés a leleteit illetõen. Nagyon reméli, hogy a szerencséje most sem hagyja cserben.
- Ez egy ugunalis ( egy kis csont, ami a karmokat tartja ) és ez itt egy behajlított ujj. A negyedik lábujj. – mondja. A boka felé fordul és a csontokhoz beszélve megjegyzi: - Igen. Viselkedjetek jól, és akkor szép kis dinoszaurusz lesz belõletek.
Sereno tudja, hogy ez az állat nagy valószínûséggel egy primitív krokodil, amely azidõtájt fejlõdhetett ki. Mikor 225 millió éve e száraz és kegyetlen vidék felszíne kialakult, az õshüllõk még nagyon ritkák és viszonylag kicsik voltak. A világ szó szerint csúszó-mászó és nagyobbacska állatok félelmetes élõhelye volt.
Sereno 1988-ban egy itteni expedíciója során találta meg a legõsibb ismert dinoszaurusz, a Herrerasaurus legteljesebb csontvázát, ami egy kb. fél méteres, ormányos állat volt. Egy hasonló felfedezés reménye vonzotta ma vissza ide. Ez a fennsík Argentínában azon kevés helyek egyike, amely jeleket õriz az õshüllõk hajnalából.
- Úgy tûnik van egy dinoszauruszunk! – kiált fel végül Sereno. Már elég tisztára kaparta a boka melletti csontot, hogy magabiztosan ki merje jelenteni. Minden példány úgy egy tucat csontvázi jellegzetességet mutat, amelyek általában a mozgásra és a felépítésre utalnak. A bokák ilyen szempontból döntõ jelentõségûek.
A láb felépítése egyértelmûen megkülönbözteti az õshüllõket az elõttük élõ és a modern állatoktól. A krokodilok lábai például a testük oldalából nyúlnak ki. A dinoszauruszoké pedig a testük alatt helyezkedik el, mint például a lovaknál. Ez feljebb emelte a gyomrukat a földrõl és lehetõvé tette számukra, hogy egyenesen és talán fürgébben járjanak.
A következõ napokban Serenoban felmerült az a gyanú, hogy ez a dinoszaurusz talán még primitívebb, mint a Herrerasaurus. A Chicago Egyetemen végzendõ több hónapos tanulmányozás talán majd igazolja ezt a feltevést és új fényt vet a korai õshüllõk családfájára.
 Tudományos újságíróként végighallgattam minden vitát a dinoszauruszok 65 millió éve történt kihalását illetõen. Vajon halálra fagytak egy üstökös, vagy aszteroida becsapódás utóhatásként? Vagy egy vírus, esetleg klíma változás terítette le õket? Parázs viták folynak errõl, de máig sincs eredmény. Közben egy csendesebb, ám sokkal fontosabb elmélet született. A világ minden táján, olyan durva helyeken, mint az Ischigualasto Völgy is, paleontológusok maroknyi csoportjai próbálják újraírni a dinoszauruszok életének könyvét és nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan haltak ki.Mostanában, ahogy az ásatások helyszíneit és a múzeumokat látogatom, azon vettem észre magam, hogy jobban érdekel az eredet, mint a kihalás. A dinoszauruszok, amint megtudtuk róluk, kivételes feltalálók voltak. A hatékony anyagcsere, a mozgás és az olyan társas viselkedés, mint a csordaszellem és az anyai gondoskodás úttörõi.
Talán jó hír, hogy képzeletünk e szörnyei még ma is élnek. Az elmúlt évtizedben a legtöbb kutató azon vitatkozott, hogy vajon a madarak anatómiailag nem eredeztethetõek-e a dinoszauruszok családfájából.
Ahogy Kevin Padilan a Kalifornia Egyetemrõl is a következõket állítja: - Az õshüllõk nem haltak ki. Dinoszaurusz itatóhelyünk van a kert végében, sült dinoszauruszt eszünk hálaadáskor és dinoszaurusz nugetteket eszünk a McDonald’s-ban.
A dinoszaurusz szót elõször 1842-ben használták nyomtatásban. Sir Richard Owen angol anatómustól származik, miután kiderült, hogy a nemrég talált fosszíliák egy ismeretlen állatcsoport tagjai. Owen összeillesztette a görög „denios”, vagyis szörnyû és „sauros”, azaz hüllõ szavakat, hogy meghatározza a figyelemre méltó leleteket.
Ma már tudjuk, hogy az õshüllõk165 millió éven át uralták a földet, kb. 250 milliótól 65 millió évvel ezelõttig. A tudósok hozzávetõlegesen 350 ismert fajt tartanak számon, melyek felét az utóbbi 20 évben fedezték fel. Azonban úgy hiszik, hogy mindez még csak töredéke a valaha létezett fajoknak. Mind valószínûleg a kétlábú, fácán nagyságú hüllõbõl alakult ki.
Közben Chicagóban Sereno vizsgálata megerõsítette, hogy a talált dinoszaurusz csontváz valóban primitívebb, mint a Herrerasaurus. Nincs még olyan rugalmas állkapcsa, ami a késõbbi húsevõ állatoknak lehetõvé tette a menekülõ áldozat csapdába ejtését és szétmarcangolását. Sereno ezért meg van róla gyõzõdve, hogy ez az új lelet áll a legközelebb a legelsõ létezett dinoszauruszhoz.
- Eoraptornak neveztem - mondja – a görög mitológiában szereplõ hajnal istennõ, Eos után. A raptor pedig tolvajt jelent. Ez az állat egy könnyûtestû kis csirkefogó volt. Odatolakodott más állatok áldozataihoz és azok testébõl szerzett magának falatokat.
Sereno szerint még azért is jelentõs ez a lelet, mert segítségével talán könnyebben meghatározhatjuk, hogy mikor ágazott el a dinoszauruszok törzsfája. A paleontológusok már régen elkülönítettek két fõ dinoszaurusz csoportot: a szauritikusokat, amelyek csípõje hüllõszerû jellegzetességeket mutat és az ornitikusakat, amelyek csípõje viszont inkább a madarakéhoz hasonlít. A tudósok máig sem biztosak benne, hogy e két különbözõ felépítés hogyan befolyásolhatta a mozgásukat. Mindazonáltal mindkét csoport más utakon fejlõdött tovább.
A szauritikus ág sok jól ismert dinoszauruszt foglal magába, mint például a szaropodákat ( nagytestû, négylábú, hosszúnyakú, növényevõk csoportja, amelybe beletartozik például a brontosaurus ), és a theropodákat, a telhetetlen húsevõk azon csoportját, amelynek törzsfája elvezet a madarakhoz éppúgy, mint a Tyrannosaurus Rexhez.
Az ornitikus ág képviselõi ugyanakkor kizárólag növényevõk. Ez az ág is sok közismert fajt mondhat magáénak. Sokuk kétlábú volt, mint a kacsacsõrû dinoszaurusz is. Mások, mint a páncélozott sztegoszaurusz, vagy a nagy szarvú ceratopszok négy lábon jártak.
Sereno mindkét dinoszaurusza a szauritikus ághoz tartozik. Hozzáteszi, hogy a legkorábbi, ismert ornitikust is az Ischigualasto völgy közelében találták meg. Bár még nincsenek teljesen feltérképezve, Argentína leletei azt jelzik, hogy 225 millió évvel ezelõtt a dinoszauruszok törzsfája már két ágra szakadt. Ettõl kezdve az õshüllõk robbanás szerûen sokasodni és variálódni kezdtek.
Milyenek voltak ezek az õs dinoszauruszok? Lábaik hosszúak voltak, Sereno szerint inkább a gazelláéhoz hasonlítottak, mint a modern krokodiléhoz. Jól fejlett mellsõ végtagjaik voltak, gyorsan és kecsesen mozogtak. – Kiváló harcosok voltak és látszólag mindent megettek, amit csak meg tudtak fogni.
Falánkságukra Új-Mexikóban, az Ischigualasto völgytõl messze északra fekvõ kis múzeumban, a Ghost Ranchon fekvõ Presbiteriánus Egyház egy konferencia termében találunk bizonyítékot. A múzeum gondnoka Lynett Gillette egy Coelophysis karcsú, kifejlett csontvázát mutatja meg, amelynek gyomrában saját fajtájának kisméretû csontjait találták.
Volt rá példa, hogy több Coelophysis csontvázat találtak egy helyen, közel egymáshoz, minthogyha valamiféle elemi csapás áldozatai lettek volna. 1947-ben egy farmon történt ásatáson kiderült, hogy miben voltak még újszerûek a többi elõttük élt állathoz képest: csoportokba tömörültek és így megteremtették a társasági viselkedés korai formáját.
Mi lehetett ezek célja? Hatékonyabb vadászat, táplálkozás, netalán védekezés? Hans-Dieter Sues szerint az Ontario Királyi Múzeumból a korai csordásodás tanúi lehetünk a fenti esetben.
A Coelophysis felépítése olyan, mint egy hosszútáv futóé. – Gyorsaságára és ügyességére azét lehetett szükség, – magyarázza Gillette – hogy el tudjon menekülni az olyan szörnyek elõl, mint például az a phytosaurus.
Megfordulok, hogy lássam az imént említett, fél méternél kicsit hosszabb példány csontvázát, ami valójában nem más, mint egy hatalmas állkapocs farokkal. Ezek a krokodilszerû õsállatok kisebb tavakban és folyókban éltek. Természetesen rajtuk kívül még más, vérengzõbb állatok is megkeserítették a Coelophysis életét, mint például az óriási amphibiánok, amelyek leginkább egy szalamandra és egy aligátor keverékére emlékeztettek.
A Coelophysis pedig kisebb állatokat terrorizált: rovarokat, kisebb amphibianokat, kis termetû hüllõket és a mai emlõsök õseit. Ez utóbbiak akkoriban cickány méretû, szõrös állatok voltak, és körülbelül ugyanabban az idõben fejlõdtek ki, mint a dinoszauruszok. 165 millió évig mégis csak mellékszerepet játszottak az élet színpadán. Senki sem tudja miért. Az emlõsök már akkor viszonylag nagy aggyal rendelkeztek és feltehetõen az õshüllõknél sokkal hatékonyabb melegvérû anyagcserével.
A dinoszauruszok azonban meglepõen kifinomult anyagcsere fogásokat fejlesztett ki. Ezek a legújabb felfedezések részét képezik. Néhány évtizeddel ezelõtt ezeket az állatokat csak nagy hüllõknek tekintették, a tudósok azt hitték, hogy mind hidegvérû, vagyis ektoterm volt. Ezek, mint a mai hüllõk nagymértékben függenek a környezet hõfokától, hogy szabályozni tudják belsõ hõmérsékletüket. Ha egy aligátor a napon sütkérezik, az energiával tölti fel, ha pedig a hûvös vízben úszkál, az lelassítja. Az ilyen állatok nem képesek tartósan nagy aktivitásra. A melegvérû, azaz endoterm állatok viszont maguk állítják elõ önfenntartásukhoz a megfelelõ mennyiségû energiát. Emiatt bármikor képesek erõkifejtésre, amikor csak szükségük van rá.
Az 1960-as évek végén egy tekintélyromboló fiatal paleontológus, Robert Bakker rávilágított, hogy a dinoszauruszok sohasem lehettek volna a világ urai, ha anyagcseréjük nagy hüllõkéhez hasonlított volna. Ezzel a kijelentésével pedig elindított egy fontos folyamatot. Bakker ezeket az állatokat hátsó végtagjukon rohangáló, fára élelemért felkúszni képes állatoknak képzelte. Mindez pedig lehetetlenség volna meleg vér nélkül.
Manapság a legtöbb tudós elutasítja a „vagy-vagy” nézetet. – Ezek az õsállatok szinte mindenre képesek voltak az anyagcseréjüket illetõen. - állítja Hans-Dieter Sues. Bizonyára kifejlesztettek valamilyen hõmérséklet szabályozó technikát. A nagyobb állatok, amelyek teste jól tartotta a meleget, inkább az ektotermia felé hajlottak, míg a kisebbek, amelyeknek több energiára volt szükségük, hogy elszaladjanak támadóik elõl, inkább endotermek voltak.
Folytatása következik.
Írta: Rick Gore
Fotók: Louise Psihoyos
Festmények: John Gurche
Fordította: Kálvin Krisztina
|
